Rés a rendszer betonfalán – Pozsgay Imre halálára

„A történelemkönyvekben alighanem az a félmondat jut neki, hogy ő mondta ki 1989. január 28-án, hogy '56 »népfölkelés« volt. Valószínűleg már a mostani iskolás generáció sem érti, mi volt ebben a történelmi tett. Vélhetően már az előző sem értette. A mai ötvenes-hatvanas nemzedékkel tűnik el az a tudás, hogyan jutottunk el kis lépésenként, kevésbé belső erőből, inkább a világ radikális átalakulása folytán a Kádár-rendszer lebontásáig, hogyan lett diktatúrából parlamenti demokrácia az ország.

Mi még emlékszünk: Pozsgay Imre antikáder volt, a rendszer afféle népmesei hőse. Már kulturális, majd művelődési miniszterként réseket nyitogatott a rendszer vedlett betonfalán, segített az emberibb oktatásügy, az időnként meglepően szabad produktumokat felmutató kultúra megteremtésében. Komoly műveltségről tanúskodó, kerek mondatfűzése, ízes beszéde eltért a kor egymással összetéveszthető, egyformán szürke, kádári artikulációval zümmögő káder-kórusáétól. Aztán »megbukott«. Száműzték a politikustemetőnek számító Hazafias Népfrontba, ő pedig előnyt kovácsolt a mellőzésből: kapcsolati tőkéjét és a rendszer cinikus törvényeit kihasználva valódi hatalmi centrumot faragott a szabadidőszervező gittegyletből.

Az ország jobbításáért – és saját előrejutása érdekében. Ügyes taktikusként használta imázsa építésére a Népfront lapját, a Magyar Nemzetet csakúgy, mint azt a bizonyos »népfölkeléses« nyilatkozatot – míg Grósz Károly, az ország tényleges vezetője külföldön tartózkodott –, ott volt végig az átmenetet menedzselő ex-MSZMP-s elitben, hogy végül megcélozza a legfőbb közjogi méltóságot, a köztársasági elnöki tisztséget. Ha a népszavazás, majd a hatalomra került MDF és az ebben vele szövetséges SZDSZ nem akadályozza meg a közvetlen elnökválasztást, ez minden bizonnyal sikerült volna neki.”