Supertrump

„A két figura – Obama és Trump – a legtöbb szempont szerint nem összehasonlítható, de egyben igen. Korábban kizárható lett volna, hogy akár csak a jelöltségig is eljussanak. Obama nyilván az előítéletek miatt – amelyek lebomlása amúgy hatalmas sebességgel ment végbe –, Trump pedig azért, mert a politika olyan dolog, amit komolyan kell venni.

Azaz kellett. Eddig. Azok, akik csinálják a politikát, azt gondolták, ez örökké így marad. Ám a választók másképpen vélekednek. Nekik minden jel szerint nincs már kedvük a régi keretrendszereken belül gondolkodni a világról és Amerikáról. Az eredmények ezt mutatják.

Most, hogy demokratáknál Hillary Clinton felülkerekedni látszik a dettó meglepetésember Bernie Sandersen, sokan – persze főleg a demokraták – hajlamosak a Trump-fenomént a republikánusok válságaként értelmezni. Holott az is valami volt, hogy a kábé szocialista Sanders milyen messzire jutott. Ugyanarról a jelenségről beszélhetünk, ne feledjük.

Trump folytatódó szárnyalásának kétségkívül a republikánusok örülnek a legkevésbé. Nemigen van forgatókönyv, amely alapján súlyos veszteségek nélkül kikecmereghetnének a csapdából. Jól nevelt és jól képzett embereik sorra buknak, egyikük sem volt képes felvenni a versenyt a kezdetben könnyedén félrepöckölhetőnek sejtett milliárdossal. Az emberrel, aki nem emlékeztet egy elődjére sem, és aki totálisan kiszámíthatatlan.

Vannak, akik – a maguk megnyugtatására? – a Ronald Reagan-párhuzammal próbálkoznak. Mondván, őt is csak egy másodvonalbeli hollywoodi filmszínésznek látták-láttatták, és lám, mi lett belőle: a 20. század második felének legnagyobb elnöke, az ember, aki elsöpörte a kommunistákat a föld színéről. Nos, epizódszerepeket Trump is kapott, sokat, Emmy-díjakkal is megdobták egyikért-másikért. De itt vége az összehasonlíthatóságnak. Pojácát soha nem játszott Ronald Reagan, és esze ágában sem volt felrúgni a fontosabb belső szabályokat.”