Szocielnök-keresés újratöltve

„Ha Szanyi nem volna, ki kellene találni. Senki más nem tudta volna olyan remekül lebonyolítani a csöppet sem politikai üzletet a Gój Motorosokkal, mint ő Brüsszelben: szórakoztatóbb volt az ügylet és az azt követő magyarázkodás, mint három nyögvenyelős, izzadságszagú Sas-kabaré. Ez a csöppet sem mosdatlan szájú, a miniszterelnököt a tollára soha nem vevő politikus úgy őrizte meg a kedélyes KISZ-es mentalitást, hogy eközben érezni rajta a horni vodkagőzös proletárkedélyt, s bizsergető érzés elképzelni, amint összetalálkoznak a liftben Junckerrel, és kollegiális módon egymásra lehelnek. Szanyi akkor került a látóterembe, amikor összehozott a Margitszigeten egy saját Európa Házat – s lám, évtizedek múltán tényleg beköltözhetett az adófizetők pénzén az igaziba.

Nem tudom, ki hogy van vele: én éppúgy drukkolok az ő párton belüli hatalomátvételének, mint Donald Trump választási sikerének. Nem szeretnék belegondolni, mi történne, ha élet-halál urai lennének, de legalább nem unatkoznánk. Trump alternatívája pedig a jelek szerint a műmosolyú, összeszorított lelkű Hillary Clinton, akitől jobban lehet tartani, mint egy bohém, lezser, populista bohóctól – ráadásul még a poénözöntől is meg lennénk fosztva. Tudom persze, hogy a politika nem egyszerűen stand-up comedy; a XXI. századi médiapolitika mégis egy kicsit az. Hiába vagyok tisztában vele, hogy Szanyi élemedett korába érve is belejöhet még a virtuális tizedelésbe: egy vidám kommunista mégiscsak jobb, mint a szomorú szoci manó.”