Orbán hívjon össze ötpárti egyeztetést a terrorveszélyhelyzetről!

Kenjük a sz@rt üde mámoros ajkkal ...:D Vona-t rabboni nem kel megmagyarázni a dolgokat értjük mi azt. Honorálni is fogjuk 2018-ban, hogy néppártod összebútorozott a vörösökkel meg a libsikkel a hatalom érdekében.

Miért csak 5 pártit? A parlamenten kívül is vannak hasonló adottságú pártocskák. Azokat is be kellene akkor vonni.

Vona Gábor február 2., 21:17 · Tabu 3. rész  Minden közösség lényegi eleme, hogy legyenek szent dolgai. Amelyeket a közösség feltétlenül tisztel és elfogad. De minden közösség fejlődésének feltétele az is, hogy az ezen kívül eső dolgokról érdemi, konstruktív és előremutató vitát legyen képes folytatni. A most induló "Tabu" címet viselő cikksorozatom célja a provokáció, a vitagenerálás. Nem baj, ha valaki nem ért vele egyet, sőt, a legjobb az, ha indulatokat, érzéseket és alternatív nézőpontokat hívok elő. Mert pontosan ez a célom. Meggyőződésem, hogy csak egy pezsgő, őszinte és bátor közösség lehet képes alkotni. A teremtést mindig megelőzi egyfajta feszültség. A tabudöntés feszültsége, hiszen valami olyan jöhet létre, ami még nem volt. Van-e szükség ideológiára? A felvilágosodástól kezdve megindult a nyugati történelemben egy turbulens folyamat, amelyet a különféle izmusok gyors feltűnése, hódító sikere, egymással való versengése és végül kötelező kudarca jellemzett. Ha nagyon tömören kívánjuk megragadni a lényeget, akkor azt mondhatjuk: az emberiség nem kért többé az isteni gyámságból, eldöntötte, hogy a maga lábára áll, és berendezkedik egy Isten nélküli világban. A korábbi, évszázados hagyományokat félredobta és hitét immáron önmaga határtalan lehetőségeibe vetve elkezdte új bábeli toronyépítését. A folyamat egyre ádázabb, egyre türelmetlenebb és egyre véresebb történésekbe torkollt, de mindez – több konzervatív filozófus figyelmeztetése ellenére – nem az egész eseménysor újragondolását, hanem a „tökéletes, de egyelőre meg nem talált” izmus még eszeveszettebb keresését eredményezte. A lüktető és magabiztos XIX. századot így követte a pusztító és sötét XX. század, újabb és újabb kísérletek. Mindaddig, amíg a hidegháború végére az emberiség belefáradt saját öntelt próbálkozásaiba, megcsömörlött a vitáktól és a vértől, amit az újabb és újabb izmusok állandó trónigénye hozott. Ebbe a globális undorból fakadó csendbe kiáltotta bele Fukuyama a történelem végéről szóló elméletét, amit persze ő a liberális demokrácia (mint izmus) örömteli győzelmének tekintett, de annak társadalmi visszaigazolása nem az emberek győzelmi mámorából, ideológiai meggyőződéséből, hanem rezignáltságából, békevágyából, komfortigényéből fakadt. Azóta persze azt is tudjuk, hogy a történelem nem ért véget, sőt, egyre több jel mutat arra, hogy Huntingtonnak a civilizációk összeütközéséről szóló elmélete, vagy akár Spenglernek a nyugat alkonyáról – jóval korábban írt – monumentális víziója sokkal valószínűbbnek tűnik, mint a liberális demokrácia poszt-historikus világuralma. Mi, magyarok – és más kelet-közép-európai népek – is részesei voltunk ennek a folyamatnak, méghozzá két szinten. Egyrészt a nyugaton kiötlött világmegváltó ideológiák – sokszor fáziskéséssel, és mindig szervetlenül, még torzabb formában – hozzánk is megérkeztek. Szent István óta történelmünkön végighúzódott egy nyugat-komplexus, amely szinte a nemzeti karakterünk részévé vált. Ennek lényege a nyugathoz való idomulás újabb és újabb nagy nekibuzdulásai, majd a sorozatos csalódások és identitásválságok ördögi köre. István szelleme mindig meglódult nyugat felé, majd a kudarcot követően Koppány dacos keserűsége lett úrrá. Ettől függetlenül azonban a nyugati ideológiák, eszmei áramlatok folyamatosan megérkeztek magyar földre és ilyen vagy olyan módon megtermékenyítették az itteni szellemi erőket. A nyugati izmus-láz itteni másik következménye egy a fentiekből fakadó, de azzal ellentétes hatás. Mivel az ideológiák szervetlenül, késve és torz formában érkeztek, ezért nem is voltak képesek olyan erővel átitatni a társadalmat, mint azt nyugaton tették. Amíg nyugaton az izmusok evolúciós küzdelmével szinte együtt lüktetett az egész társadalom, addig nálunk az ideológiai viták inkább egy felső, általában eszeveszett réteg bandaháborújához voltak hasonlóak, amelyet a társadalom nagy része értetlenül és érdektelenül figyelt. Bárki is kerekedett felül odafönn, az emberek ezt tudomásul vették, az államtól kötelezően és aktuálisan elvártaknak megfeleltek, de valódi azonosulás alig ment végbe. A dolgok a fejük felett folytak, és ezen nagyon nem is akartak változtatni. Vagyis az izmusok hatása nálunk inkább a politika-, mint a társadalomtörténetben mutatható ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar társadalom – főképpen vidéki – többsége sokkal többet megőrzött a korábbi évszázadok hagyományos életszemléletéből, azt ideológiai hatások csak felszínesen érintették. Talán meglepő, amit mondok, de a Kádár-kori magyar népre is igazak a fenti állítások. A kommunizmus ugyan nagyon sikeresen irtotta ki a társadalom vallásos szöveteit, de ez a despiritualizációs folyamat a nyugati kapitalizmusban is végbement – ugyan önként, bár annál gyorsabban. Ezen felül azonban a kádári éra sem tudta annyira megtörni a magyar társadalom hagyományosabb, konzervatívabb alapállását, mint azt általában feltételezzük. Az emberek beletörődtek a rendszerbe, elfogadták annak elvárásait, de itt sem beszélhetünk széles társadalmi azonosulásról. Mindezekből szerintem az is következik, hogy a jelenleg magát jobboldaliként vagy baloldaliként azonosító, egymás iránt sokszor kibékíthetetlen ellenszenvet tápláló, főképp idősebb társadalmi rétegek között ugyan látszólag komoly ideológiai és történelmi szakadék tátong, de a gondolkodásukban, életszemléletükben ez egyáltalán nem mutatható ki. Nagyon leegyszerűsítve, ha elmegyünk egy falusi disznóvágásra, egy kisvárosi bálba, vagy egy nagyobb város szüreti felvonulására, és ha csupán az élet hétköznapi dolgairól beszélgetünk, akkor lehetetlen volna két sorba állítani a fideszes és a szocialista résztvevőket. Ezt a hipotézist, vagyis a magyar társadalom történelmi okokból hagyományosabb, konzervatívabb és ideológiátlan beállítódását mi sem bizonyítja jobban, mint a migrációs krízisre adott – jobb- és baloldali szimpátiától független – egyértelmű és ösztönös elutasító válasza. Amennyiben a fentieket igaznak fogadjuk el, akkor abból két dolog következik. Az egyik az, hogy a magyar társadalom jobb- és baloldalra osztása nem csupán politológiailag idejétmúlt, de szociológiailag is kifejezetten mesterséges és erőszakolt konstrukció. Egyáltalán nem fedi le a társadalom valódi törésvonalait, ezáltal egy olyan hamis megosztottságot teremt, amely ugyan kényelmes koordináta-rendszert biztosít a Fidesz-MSZP politikai váltógazdaságának, de nem hogy nem segíti, hanem kifejezetten akadályozza a magyarságot az előtte álló viták konstruktív lefolytatásában és józan megoldások keresésében. A másik következmény pedig az, hogy ha a bal- és jobboldali megosztottság egy XX. századi hamis és kártékony törésvonal, akkor a XXI. században egyrészt igyekezni kell megszüntetni azt (hídépítés), másrészt pedig választ kell adni arra kérdésre: van-e szükség ma ideológiára, és ha igen, akkor milyenre? Meggyőződésem szerint ideológiára kellő óvatossággal, de szükség van. Iránytű és értékrend nélkül nem építhető, szervezhető, működtethető egy társadalom. A magyar nemzetről megállapítottuk, hogy történelmi és szociológiai okokból világszemlélete hagyományközpontú a nyugati társadalmakkal összevetve. Így amennyiben ideológiai keretet keresünk a XXI. századi politikai cselekvéshez, akkor járunk el helyesen, ha igyekszünk minél szervesebben igazodni a honi ado ttságokhoz, feltételekhez és realitásokhoz. Három tényből kell kiindulni: 1. a bal- és jobboldal idejétmúltsága, 2. a magyar társadalom konzervativizmusa és 3. a XXI. század új kihívásai. Mindezek alapján azt állítom, hogy a jelen és a jövő sikeres ideológiai kerete a magyarság számára egy modern konzervativizmus lehet.

Vona Gábor Tegnap, 12:54 · A kormány gátlástalansága már házon belül is kiverte a biztosítékot. https://www.youtube.com/watch?v=z9Vayis3wWw