Szívünk parancsa a haza megvédése
Sem a XIX. századi, sem a XX. századi hősök áldozata nem volt hiábavaló.
Lehet-e háborús bűnökkel vádolni az egyszerű bakákat?
„Kitörni a budai Várból 1945. február 11-én a körülmények ismeretében – erről ír például Ungváry Krisztián történész – ésszerűtlen lépés volt, amely húszezer német és magyar katona életébe került. De a felelősség ezért akkor sem a hazájukért utolsó töltényig küzdő katonáké, hanem a hadműveletet önkényesen elrendelő budapesti német parancsnokságé.
Nem én vagyok az első, aki felteszi a kérdést: lehet-e háborús bűnökkel vádolni az egyszerű bakákat? Ráadásul az elesettek emlékét csendben ápolók is válogatás nélkül megkapják ezt a stigmát azoktól, akik vagdalkozásukkal máris óriási szívességet tettek a neonáci szervezeteknek. Mert aki eredetileg csak a nagyapja sírjára szeretett volna kegyeletből elhelyezni egy virágot, annak azzal kellett szembesülnie, hogy emiatt egy egész politikai oldal vádolja őt náciszimpátiával. Vajon ezután kinél kereshette az igazságot: a sírgyalázó, emlékműrongáló, hivatásos antifasisztáknál, vagy szélsőjobbos, de őt tárt karokkal váró »bajtársaknál«?
Mert ez volt, és most is ez a választék. A mérsékelt jobboldal nem mer állást foglalni a kérdésben. A mérsékelt bal pedig nem tud megszabadulni posztkommunista történelemszemléletétől. Holott mindkettő beláthatná: a saját hazája földjén elesett katona tiszteletet érdemel. A rendszert, amely halálba küldte, el lehet és el is kell ítélni, de a katonák többsége csak az otthonát védte. Jár nekik a kegyelet.”