„Adódik a kérdés, hogy a mostani pedagógustüntetés csak egy kósza lángoszlop volt, az parázsló társadalmi indulatokból csapott ki, vagy egy hosszan ható elégedetlenségi hullám első felvonásaként kell értelmeznünk. Kérdés, hogy meddig lehet azt a kétsebességes kirakatpolitikát művelni, amelynek lényege az, hogy fénysebességgel gazdagodnak azok, akik közel állnak a hatalomhoz, ugyanakkor a leszakadók tömegei legalább ilyen gyorsan távolodnak a tisztes megélhetés ideájától. Ha kormány tovább folytatja azt az érzéketlen szakpolitikát, ami az oktatás területét jellemzi, az előbb-utóbb szociális feszültségeket is gerjeszt, mert a hátrányos helyzetben lévő családok gyerekeinek esélyük sem lesz a felemelkedésre.
A pedagógusok megmozdulása többek között ezért is fontos, hiszen rámutatnak arra, hogy a jövőnket éljük fel akkor, ha mindent csak fiskális alapon szemlélünk ezen a területen. Ha egy ország vezetése sajnálja a pénzt a közoktatástól, akkor a társadalmi mobilitást lassítja, de akadályokat gördít azok elé is, akik egyébként jó anyagi helyzetben lévő családokból érkeznek az iskolapadba. És még nem beszéltünk arról a hatalmas veszélyről, hogy az igazán ambiciózus és tehetséges fiatalok számára nyitva az út Nyugat-Európa felé, így komoly veszteség érheti az országot, ha nem figyel oda a saját iskolai intézményrendszerére.
Az oktatásban nem négyéves választási ciklus szerint kell tervezni, hanem évtizedekre előre, és ha néhány éves vergődés után a Klebelsberg Intézményfenntartó Központról bebizonyosodik, hogy életképtelen és haszontalan szervezet, minél hamarabb át kell alakítani vagy meg kell szüntetni. A miniszterelnök azonban politikai okokból ezt a lépést csak 2018 után tudná elképzelni. Ezzel azt üzeni a társadalomnak, hogy az oktatásügy érdekeinél előbbre való, hogy a kormány ne mutasson gyengeséget, tartson ki a rossz döntések mellett akkor is, ha az komoly károkat okoz a szakmának és az egész társadalomnak.”