Koncepciótlan perek

„Ha azok koncepciós perek voltak, akkor ezek – tulajdonképpeni ellentéteik – mi mások lehetnének, mint koncepciótlan perek? Szó szerint és minden lehetséges értelemben. Persze a »koncepciótlanság« ebben az összefüggésben nem csak negatív minősítésként szolgálhat: az feltétlenül üdvözlendő, hogy sem a vádhatóság, sem a bíróság nem dolgozhat többé előre megírt forgatókönyv alapján, s utólag sem igazíthatja hozzá döntéseit a politika igényeihez. Ezt nem árt hangsúlyozni a vörösiszapperben hozott – laikus jogérzékkel valóban felkavaró – ítéletet követően, amikor a Fidesz és a Jobbik, vagyis a rendpárti politikai erők felváltva igyekeznek egymásra licitálni, ki hogyan térítené jó útra az igazságtól elbitangolt igazságszolgáltatást. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a bírói függetlenség nem valamiféle liberális huncutság, hanem olyan vívmány, amelyért sokan életüket és vérüket adták a történelem során. Nota bene: mások meg a hiánya miatt adták életüket és vérüket.

Az viszont semmilyen szempontból sem tekinthető vívmánynak, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon az egész társadalmat foglalkoztató büntetőügyekben rendre súlytalan ítéletek születnek. Márpedig ma ez az emberek alaptapasztalata: gondoljunk csak a Hunvald- és a Hagyó-perre vagy akár a Kulcsár Attila nevével fémjelzett brókerbotrányra, amelynek esetében – megismételt eljárás után – tizenkét év (!) elteltével hozott első fokon ítéletet a bíróság, és a vádlottak többsége egészen enyhe büntetést kapott. Ha pedig a fekete komédiába fulladt Biszku-per jut eszünkbe – ahogy Al Caponét is csak adócsalásért tudták rács mögé dugni, úgy a véreskezű volt belügyminiszterre is mindössze tiltott lőszertartást sikerült rábizonyítani –, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az elszámoltatás nemcsak az ingoványos jelen, de a látszólag szilárdabb kontúrokkal rendelkező (fél)múlt vonatkozásában sem erőssége a magyar igazságszolgáltatásnak.”