Dualitás és egység – Merre tart a hazai borszakma?

„Ami engem illet, bizonyos értelemben hiszek a dualizmusban. Hiszek benne, ha az nem egy lealacsonyodási, hanem egy felemelkedési folyamat formáját ölti magára, és a végpontja az egységesség. Hiszek abban, hogy kell két nagy bortermelői díj, ha mindez végül odáig vezet, hogy a magyar ember jobban megismeri hazánk zseniális borászait, és utána esze ágában sem lesz mocskokat inni (édes merlot-k, flakonos Pusztaviharok).

Hiszek abban, hogy kell két sommelier-verseny, ha az azzal jár, hogy így presztízst szerez ez a szakma, és ezáltal vonzalom ébred a minőségi vendéglátás iránt a huszonévesekben (perspektíva, egzisztencia). Hiszek abban, hogy kell olyan borászat, amelyik a külföldi borkiállításokon nem hajlandó a nemzeti kartondobozos közösségi standon megjelenni, ha mindez arra sarkallja utóbbiakat, hogy elkezdenek önkritikát gyakorolni esztétikai érzékük fölött, egyszersmind előbbiekben felébred a segítőszándék, és megosztják know-how-jukat (egymás kölcsönös tisztelete).

Hiszek az állami szakmai szervezetekben, tényleg, mindben, mert akiket ismerek soraikból, azok tanult, tenni akaró, jó szemléletű személyek; hiszek bennük, ha felismerik az együttgondolkodás előnyét és az érdekellentétek feloldásának prioritása vezérli őket (ügyek az egók fölé).

Hiszek a magyar borban, akkor is, ha hazánk picike ország a világ bortérképén, és szőlőtermőterülete (potenciálisan!) csak cca. 70.000 hektár, míg mondjuk Franciaországé 730.000 hektár (a cognac-i és armagnac-i területek nélkül), Olaszországé 684.000 hektár, az Ibériai-félsziget pedig tokkal-vonóval majd 1.100.000 hektár. Hiszek benne, ha ez a sok-sok szerteágazó vonal igazából nem csak a végtelenben ér majd össze. Mert, ha minden marad úgy, ahogy, akkor ne haragudjatok, ma is sört kell bontanom.”