Cthulhu Stepfordban – Robert Jackson Bennett: Horzsolások

„A Horzsolások is alapvetően azzal játszik, hogy mi történik, ha anya és gyermek elszakad egymástól, már nem ugyanazok a céljaik: a gyerekek felnőnek és ki akarnak repülni a fészekből, már nem könnyen irányíthatóak és megismerik a másik igazi egyéniségét – lett légyen szó emberekről vagy éppen pándimenzionális lényekről. De valahogy ezen a ponton borult számomra az egyenlet: mert azt még értem, hogy a szülőhöz való viszonyulás ellentmondásos, de hogyan egyezhetne meg két ennyire eltérő fajnál? Egy lény, ami számunkra felfoghatatlan helyről jön, miért határozná meg az emberhez hasonlóan az anyjához való viszonyát? Egy csápos szörny is ugyanúgy akar felnőni? Ezek és a többi bennem felmerülő kérdés végül teljesen agyonvágta az egész koncepciót, mert egy pillanatig sem éreztem hitelesnek.

Ennek az okát a problémafelvetés túl a karakterépítésben, illetve annak hiányában találtam meg. A regény rengeteg figurát mozgat; kit csak egy pillanatig, kit mellékszereplői kategóriában, de persze van egy pár főszereplőnk is. Viszont nem éreztem, hogy bármennyire is megismerem ezeket az alakokat, nem fejlődnek – legalábbis nem úgy, hogy az átélhető legyen számomra. Különösen Mona esetében volt ez feltűnő, akinek zsaruösztöneiről többször regél a könyv, de a nő mégsem ennek megfelelően reagál az eseményekre, inkább mintha teljesen ötletszerűen cselekdne, ami általában a pisztolyhasználatban jelenik meg (ha valóban így csinálnak a rendőrök, akkor lehet, mégse kellene az USÁba látogatnom…). De ennek estek áldozatul a mellékszereplők is; legyen bármilyen hangsúlyos a szerepeltetésük, mégsem lesz igazi szerepük az események alakításában, de igazi karakterek sem.

A szörnyek esetében ez talán kevésbé feltűnő, de itt inkább az volt az oda nem illő, hogy ennyire emberként éreznek – valamelyest megágyazott ennek a történet, de teljesen esetlegesen; nem a történet elejétől fordított erre figyelmet, hanem inkább csak a végén, hogy mintegy igazolni tudja a végkifejletet. És különösen feltűnő volt Első Úr fényében: ez a lény annyira hangsúlyosan más volt, mint az emberek, hogy hihetetlennek tűnő dolog azonos érzelmekkel felruházni a két fajt. A történet ennek ellenére igazolhatta volna ezt a gondolatot, azonban ez elmaradt.”