Liberálisok kisszótára

Libsi.

Az örök klasszikus. Nehéz pontosan körülírni, hiszen mindenkinek mást és mást jelent. Eredetével, pontos jelentésével kapcsolatban is nagy a bizonytalanság. Egyes vélekedések szerint a „liberális” és a”bibsi” szavak összerakásából született. Utóbbi ugyebár a cigány (mások szerint spanyol) eredetű, a zsidókra használt, általában pejoratív „biboldó” szó rövidítése. A libsi tehát egy liberális gondolkodású zsidó lenne – ami abból indul ki, hogy ez az eszme főleg a zsidókra jellemző, illetve ők szinte mindig liberálisok. Nos, ez egyszerűen nem igaz; sem Izraelben, sem az Egyesült Államokban (a két ország, ahol a legtöbb zsidó él), egyáltalán nem homogén a zsidóság ideológiai elköteleződése. Sokkal életképesebb magyarázat, hogy a „libsi” egész egyszerűen a liberálisokra használt, pejoratív csengésű gúnynév.

A „libsi” egy felszínesen szabadelvű, alapvetően a szélsőjobbos („jobber”) ellentétének tekinthető figura, bár megnyilvánulásai és gondolkodásmódja ugyanolyan káros, mint ellentétes párjáé. Általában nagyon felületes ismeretek, tudatlanság, akár nettó butaság jellemzi, nagyfokú öntudatossággal párosulva. Korlátozott szellemisége ellenére intellektuális és morális felsőbbrendűséggel, meggyőződéssel hiszi, hogy magasztosabb nézetből, másoknál jobban vizsgálja a világot, sőt, ő az igazság egyedüli birtokosa. Mindezt gyakran szóvirágokkal, bölcseletekkel próbálja nyomatékosítani, gyakorlati érvek helyett. Állandó közléskényszerrel, túlfűtötten képvisel minden olyan ügyet, ami a fennálló társadalmi renddel, annak többségi tagjaival szembeni harcos kiállásban nyilvánulhat meg. Belátási, önvizsgálati képessége nullához konvergál. Liberálisnak vallja magát, mégis a legradikálisabb kijelentéseket teszi a más véleményűekkel szemben Tehát.

- a nem szabadelvűek, a nemzeti érdekeket erősebben képviselők, a kisebbségek bármely követeléseivel szemben nem az azonnali önfeladást választók: rasszisták, fasiszták vagy nácik. 

- a liberális nézetekkel szemben felszólalók: uszítók

- a bűnüldözők: kirekesztőek

- a konzervatív mozgalmak, gondolkodók: provokátorok vagy reakciósak

- a határvédelem: idegengyűlölet

Liberóta.

A „liberális” szóból képzett legfrissebb „mém”, elterjedése Pataky Attila nemrég publikált „versének” köszönhető. Sem a vers irodalmi minőségének, sem Pataky Attila személyének, hitelességének taglalása nem feladata ennek a posztnak. Bár a liberálisok ön- és tömegpusztító mivoltáról írt „költeményben” ily módon idiótának nevezi őket, az írás hangulatában, közegében inkább egy ennél durvább kifejezés ülne igazán, mondjuk ilyen, mint a liberkrampusz, aki az ördöggel kokettál – de ettől még egy idióta. De azt a kifejezést még senki sem használja.

Libióta/libbant.

Tulajdonképpen ugyanaz, mint a liberóta. Jellemzője, hogy világképe, nézetrendszere annyira dogmatikus, annyira vak hiten alapul, és emiatt a valóság, a tények, oly sokszor cáfolnak rá, fejében súlyos kognitív disszonanciát okozva, hogy ezt csak egészen elképesztő idiotizmusok, ún. „énvédő mechanizmusok” segítségével tudja feloldani (vagyis: meghibbant).

Tipikus példája, amikor mondjuk migránsok megerőszakolnak nőket, sőt, egy 10(!) éves kisfiút valahol Európában (sajnos minden nap előfordul a hírekben, és ki tudja, hány ügyet nem hoztak még nyilvánosságra), akkor a migránsok bűnösségének, az általuk Európára jelentett mérhetetlen veszélynek a relativizálására való kényszerében a következőkkel bír előállni:

- családon belüli erőszak Magyarországon

- saját gyerekét lelövő rendőrnő

- egy magyarországi iskolában a lányoknak szexuális tartalommal „beszóló” földrajztanár

Anélkül, hogy utóbbiakat (vagy minden egyéb, akár szexuális, akár élet elleni vagy bármilyen bűncselekményt) relativizálni próbálnánk (nem próbáljuk, mindegyik elítélendő és a megfelelő büntetőintézkedések kiszabásával kell, hogy járjanak); nyilvánvalóan látjuk a különbséget annak súlyában, hogy valaki ivarérett lányoknak az iskolában tanárként szexuális célzásokat tesz és abban, amikor valaki egy 10(!) éves kisfiút(!) az uszoda vécéjébe rángat és megerőszakol. Egy libióta ezt a különbséget nem látja - vagy legalábbis nem vesz róla tudomást.

A libiotizmus másik megnyilvánulása, szintén a libsi fejében kavargó ellentmondás feloldására, hogy egészen másról kezd beszélni: a fenti eset bírálóját azzal vádolja, hogy az elkövető származásáról beszélt, általánosított minden bevándorlóra – miközben erről szó sem volt. Vagyis úgy csúsztatja a témát, hogy az ő dogmatikus elvei ne sérüljenek – hiszen így nem is kell a tényekkel szembenézni, hanem rögtön át lehet menni „fasisztázó”, „idegengyűlölőző”, stb. üzemmódba. De ez már átvezet bennünket a következő kifejezéshez…

Libernáci.

Míg a libsi lehet simán csak egy liberálisan gondolkodó, ezt egy picit túltoló, ezáltal groteszkké váló, néha akár szerethető figura is, a libióta pedig pusztán saját énvédő mechanizmusainak rabja, ezért a legtöbb esetben rá sem lehet haragudni; addig a libernáci a legveszélyesebb, legelfajzottabb típus. Ő egy magát liberálisnak képzelő, valójában végtelenül intoleráns, agressszív megmondóember.

- Az európai baloldal kánonja által kötelezővé tett, politikailag korrekt, divatos szlogeneket szajkózza. Állandó kényszert érez ezek látványos kinyilatkoztatására.

- A tőle eltérően gondolkodókat, a liberális dogmáit megkérdőjelezőket azonnal megbélyegzi, lehülyézi, páriává nyilvánítja, önhatalmúlag kiírja a társadalomból, a közbeszédből.

  Vitára, gondolkodásra, belátásra, önreflexióra teljesen képtelen, alkalmatlan.

- A logika és a tények nem zavarják.

Egy szemléletes példa a „libernáci” szó használatára: ha pozitívat mondasz Izraelről, a turbómagyarok hazaárulóznak, ha a muzulmán veszélyre figyelmeztetsz, a libernáci éceszgéberek fasisztáznak le és rekesztenek ki. Az élet nehéz.

Liberális.

Végül muszáj szót ejteni az eredeti, jobb sorsra érdemes kifejezésről is. A liberalizmus a piaci szabad verseny, az állampolgárok társadalmi-gazdasági életébe történő minél kevésbé aktív állami beavatkozás alapvetően jobboldali gondolatát jelenti. A szorgalmon, tehetségen, képességeken alapuló előbbre jutást hirdeti, ily módon sokkal közelebbi rokonságban áll a tradíciókat, a hagyományos értékeket fontosnak tartó, a tudással, kitartással elért, megérdemelt sikerek generációkon történő átörökítését valló konzervativizmussal, mint az állami újraelosztásban hívő, a hátrányos helyzetűeket kizárólag a tehetősebbek áldozataként beállító, szocialista felfogással. Hogy ennek ellenére ez a két tábor hogyan talált egymásra, hogyan született a mai „szociálliberális” utópia, arról érdemes elolvasni Sebes Gábor kitűnő írását.

Egy biztos (sajnos): a liberalizmus, ez az egykor nemes, előremutató vezérelv, melyet e sorok írója is teljes mértékben vall, mára egy teljesen kiüresedett, megmerevedett, dogmatikus „vallássá” degradálódott, ahol a hívek megkövezéssel büntetik az elhajlókat, miközben saját eszméikkel kerülnek újra és újra antagonisztikus ellentmondásokba. A „liberális” vagy a „liberalizmus” mára szitokszóvá vált – köszönhetően azoknak, akik néhány évtized alatt teljesen eltorzították.