A másodfok azonban valaki előtúrt egy iratot, hogy az 1990-es években az első szabadon választott kormány kikérte Kahler Frigyes véleményét arról, mit is lehetne tenni az egykori diktatúra döntéshozóival szemben, hogy ne csak a parancsok végrehajtóit, de a kiadóit is felelősségre lehessen vonni. Antallék nyilván az első számú hazai szakértőt kérdezték meg, így volt helyes. Ahogy az is, hogy két évtizeddel később az ügyészség is ehhez az emberhez fordult. Kihez máshoz? A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla mégis kizárta a perből, megkérdőjelezve elfogulatlanságát. A pert újra kellett kezdeni, most már az ügyészség támadta az új szakértőt, aki végül maga is elismerte, hogy politikai tisztek vezetője volt a rendszerváltás előtti időkben. (…)
A döntés joga a bíróságé, de a tudás és a tapasztalat a szakértőké, ez esetben egy-egy szűk tudományterület legelismertebb képviselőié. Hogy milyen ítélet születik, az azon múlik, mennyire tud a bíróság együttműködni velük, megadja-e nekik a tiszteletet, és mennyire méri fel, hogy a védelemnek alapvető érdeke kiszedni őket a tárgyalásból. Ebben a két ügyben az első fokú bíróság ezt nem mérte fel.
Mi követjük meg helyettük őket.”