A liberális gnoszticizmus vége

Vendégszerzőnk, Böcskei Balázs politológus írása

A „liberalizmus válságáról” reflexiót írni lassan kezd olyan kézenfekvő lenni, hogy érdemesebb lenne inkább a „liberalizmus kríziséről való beszédmód” válságáról beszélni. Éppen ezért a Magyar Nemzet hasábjain zajló liberalizmusvitának egyes elemeire csak közvetve fogok reagálni, legyen az a liberalizmus és liberális demokrácia vagy éppen a(z) (in)tolerancia és autonómia viszonyára vonatkozó, nem tegnap kezdődő és nem is holnap befejeződő, immáron az Európai Unió válsága miatt egyre inkább praxisorientált disputa. Jelen írásban fontosabbnak tartom a liberális gnoszticizmus bekövetkezendő végéről beszélni.

A gnoszticizmust az alábbiakban Eric Voegelin után használom, azaz az egy olyan gondolkodásként értelmezem, amely szerint elég az üdvösséghez az egyén biztos tudása – ez a tudás a gnosztikusok szerint hozzáférhető, birtokolható és csak el kell fogadni –, ennek jegyében pedig létezik bizonyosság, amelyhez a társadalom aktivista megváltásán keresztül vezet az út.

Ennek alapján megváltástanná merevedett az a racionalisztikus és individualista liberális gondolkodás, amely többek között a pár évtizeddel ezelőtti geopolitikai változások következtében háttérbe szorította a bal- és jobboldali hagyományok jegyében szerveződő és értelmezhető kollektív identitások politikai érvényesülését. Chantal Mouffe állítását jelen írás tételmondatának is tartom: „A liberalizmusnak ez a típusa képtelen adekvát módon megragadni a társadalmi világ pluralisztikus természetét, ideértve a pluralizmus részét képező konfliktust is; azokat a konfliktusokat, amelyek nem oldhatóak fel racionalisztikus megoldásokkal”. Az így Európára oktrojált liberalizmus, el nem ismerve a politikai antagonisztikus dimenzióját „felnevelte” az Európai Unió válságát, az új bal- és jobboldali populizmusokat, az identitáspolitikai mozgalmak követhetetlenségét és azok metavitáit, a „marketing nem minden, de sok” instagram-vizuálpolitikát. Szóval minden közös európai alap hiányait.

*

Ennek ellenére fontos hangsúlyozni, hogy nem csak a konfliktusmentesség és a deliberáció univerzalizmusában álomba szenderülő liberalizmus, hanem a „mindig van más lehetőség” politikáját háttérbe szorító egyéb ideológiák mainstreamjei is válságban vannak. Innovációja – sajnos – leginkább az ipari DIY (do it yourself)-kapitalizmus „spontán” kulturális és gazdasági (tőke)termelésének van, a neoliberalizmus számmal leírhatatlan sebességű trendjeinek, az önmagával beszélgető pénz és design „építészetének”.

Miután a gazdasági és kulturális (azaz politikai) tevékenységek olyan sebességgel ágyazódnak ki a digitális fordulat előtti antropológiából, hogy a politikai közösség integritásáról való elmélkedés lassan altermainstream akadémikus luxustevékenységnek tetszik, úgy nem csak a liberálisok, hanem azok ideológiai harcosai sem lehetnek magabiztosak: bár hagyományaik és értelmezési keretük létezik, de azok realitása egyre kevésbé.

A nyáron „kívülről” érte ütés a már jelentős ideje politikai bájtokká redukálódott politikatechnológiát és az attól nem függetlenül jelentkező, közpolitikai pragmatizmus jellemezte kort és a liberális demokráciákat. Nem Martin Heidegger Istene jött el („Már csak egy Isten menthet meg bennünket” – mondotta a technológiakritikus Heidegger az 1966. szeptember 23-án megjelenő Spiegelnek), noha a transzcendens igazság és otthonosság ismételten politikai korigény; hanem a történelem folytatásának oldala (pl.: migráns- /menekültáramlás „onnan” „ide”) felől érte támadás a pragmatizmusba fulladt, önértelmezésének érdekességét egyre inkább elvesztő, a kelet-európai rendszerváltásokat követően individualizmusában és hegemóniájában erősödő liberalizmust.

Ebben a hegemóniában történő elkényelmesedésnek egyik oka, hogy az így elképzelt Európa és a Nyugat nem volt felkészülve arra, hogy nem lesz igaza; hogy van más, régi, ámde mégis igényelt igazságkoncepció is; hogy a liberalizmus elkezdett olyan „politikai teológiává” lenni, amely figyelmen kívül hagyja a valóságnak nem csak kontingensjellegét, hanem a megismerés teljességére törekvésének szükségességét is.

Elég csak mindehhez megnézni, milyen tartalmú állásfoglalásokat hozott a legutóbb Budapesten konferenciázó Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (ALDE) pártkongresszusa, vagy hogy Guy Verhofstadt, az ALDE EP-képviselőcsoportjának elnöke semmi mással nem tudja észre vétetni magát, minthogy rendszeresen a hetedik cikkelyt vetné be Magyarország ellen. Európa-szerte szinte csak a saját nemzetállami kormányaikat azok menekültválság-kezelési lépéseik miatt a nyilvánosságban „feljelentő” liberálisok voltak azok, akik érdemben nem tudtak beszállni abba az egyre inkább praxisért üvöltő (menekült/migráns) válságkezelésbe, amelyről a 2016-os év is részben szólni fog.

Ahogyan a „kein Mensch ist illegal” jellegű (poszt)liberális mainstream a menekült- és migránskérdésben állást foglalt, az tökéletes példája annak, amit Voegelin írt az Új politikatudományban. A gnosztikusok − jelen esetben liberális gnosztikusok −, amikor elképzeléseiket konkrét, nem várt és határtalan konfliktusokat előidéző problémákra próbálják meg alkalmazni, akkor „rosszul értelmezik az immanens valóság szerkezetét”. Ebből a történelem és a társadalom eszkatologikus értelmezése következik, amely a valóság jobb esetben részleges, rosszabb esetben hamis képéhez vezet majd. A történelem ok-okozati vizsgálatának negligálása mellett a gnosztikusok „sem a valóságosat, sem a valóságban végrehajtott cselekvéseket nem helyezik fókuszba: a gnosztikus álom elhomályosítja a látást” (Eric Voegelin).

Az előbbihez szükségesnek tartom Heller Ágnest idézni, aki így ír egy esszékötetének (Életképes-e a modernitás? Latin Betűk 1997) írásában (A politika Isten halála után): „a liberális nyelv grammatikája nem jelent egyebet, mint a liberális eljárást. A puszta procedúra (bármilyen szubsztantív értéktől, elvtől, vagy credótól mentesen) egyfajta Jolly Joker a politikai játszmában. A liberális nyelvben benne rejlő belső logika, amely üres proceduralizmushoz vezet. A liberális nyelv felhígulása be van programozva magába a nyelvbe. (…) Ez az erős oldala, mivel így képes figyelembe venni a világnézetek, a metafizikák, az értékek, és az elkötelezettségek pluralizmusát, röviden, igen sokféle életformát, mert mindig visszahúzódhat a puszta grammatika (proceduralizmus) státusába, közben mégis megtartva önazonosságát. Végül is ha épp a diskurzus szervezet liberális marad, akkor valamennyi nem-liberális, fundamentalista és egyéb csoport köteles követni a liberális nyelvjáték, a diskurzus módszereit, és ha így történik, a végeredmény meg fog felelni a liberalizmus elveinek. Az azonban illúzió, öncsalás. A liberális politika erőssége (hogy visszahúzódhat a puszta proceduralizusba) egyúttal a legnagyobb gyengesége is. Ugyanis a liberális eljárás feltételei csak papíron, vagy a filozófus fejében léteznek. Mondanunk sem kell, jó, hogy legalább ott léteznek, mert norma nélkül az ember elveszti a kritikai elmélet mércéjét. De ha valaki úgy beszél a normatíváról, mintha reális volna, ezzel szentesít mindenféle antiliberalizmust, zsarnokságot, kényszert és hazugságot a liberális proceduralizmus áldásával.”

Heller megállapítása – amelynek továbbiakra való „alkalmazásával” biztosan nem értene egyet – egy államellenes- és államtalanított, dezintegrált, liberális kulturális és gazdasági nyelvében illegitim, döntésképtelenségben lebénult, politikai egységesülésében a nemzetállami politikai közösségek által megkérdőjelezett, erőltetett és sok tekintetben Európa-idegen, „európai” identitásában tartalmatlan, örök békére törekvő, lefegyverzett, gyenge, passzív Európa praxisliberalizmusának leírása. Aminél viszont már csak jobb hagyományai vannak a liberalizmusnak.

De azok a régi liberális hagyományok is csak akkor tudnak visszatérni a technicizált, procedurális liberalizmus helyett, ha a liberalizmus képviselői (újra) alkalmassá válnak annak elismerésére, hogy a politika területét mozgató és előrevivő egyik legfontosabb erő és támasz: a szenvedély.

*

David Ost szerint a liberális tévedés abban áll, hogy a demokrácia fundamentuma maga a kapitalizmus lenne, nem pedig a kapitalizmust érő kihívások. Ebből nem is következhet mást, minthogy a racionális (neo)liberális nyelv- és politikafelfogás demobilizáló és depolitizált stratégiát eredményez, amely egy olyan diszkurzív stratégiává áll össze, amelyben az államra rászoruló társadalmi csoportok érdekében és nevében történő beszédmód populizmusnak minősül. Ez utóbbi racionalista alapokon nyugvó liberalizmus, amely – mint Mándi Tibor írja a rendszerváltás utáni liberális gondolkodást áttekintő tanulmányában Ivan Krastev nyomán – „saját politikai preferenciáit nem mint »jó« vagy »kívánatos«, hanem mint (egyedül) »racionális« és »szükségszerű« alternatívákat prezentálta, megszüntetve a választás lehetőségét: a szavazók leválthatták a kormányt, de nem válthatták le a politikát. Így aminek tanú vagyunk, véleménye szerint (Ivan Krastev szerint – kiegészítés BB) nem a többségi demokrácia és a liberális konstitucionalizmus, hanem a populizmus és (az európai elitek által képviselt) liberális racionalizmus konfliktusa”.

Ma már látjuk (tegnapi is láttuk), hogy a hegemón racionális diskurzusból kimaradó „haragosok” és „dühösök” támogatását elveszítették az ennek jegyében politizáló liberálisok és követőik; holott ahogyan Arisztotelész után Peter Sloterdijk is utal rá, a legitim harag „még hallgat valamelyest az értelemre”. S az új állampolgári, „antiliberális” harag ma rendért kiált, a társadalmi rendből fakadó törvények után. Ma Európában a rend (és biztonság) igénye a szabadságot is megelőzi.

Kommunitarista fordulat előtt állunk vagy csak a „józanság politikájának” kora jön a posztideológiai hancúrozások után? Nincs erre ma még válasz, ahogy arra sem, hogy ez utóbbi kettő élesen elválik-e majd egymástól. Mindenesetre a liberális gnoszticizmus bukására jobb- és baloldali igény már van (és nem csak széljobb- és szélbal), ami egyben egy új (reform)liberalizmus eljövetelét is jelentheti. S hogy annak mi a tartalma a kognitív és felhő kapitalizmus (cloud capitalism) és a neoliberális szubjektum jelenvalóságában, az éppen olyan bizonytalan, mint az új szociáldemokrácia és konzervativizmus potens jelentése.

A válaszhoz három dologra van szüksége a világnak: konfliktusra, válságra és ideológiákra. S ami a legfontosabb: utóbbiak egymással való harcára.