Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
A tavalyi év egyik legnehezebben fogyasztható regénye lett az Ílion, meglepő módon viszont az egyik legizgalmasabb is.
„A történetszálak hömpölygő haladása során egyre részletesebben bontakozik ki a regény világa, ami nem akármilyen világ. Simmons ugyanis ötletek garmadáját dobálja be. Találkozunk a helyreálló földi ökoszisztémában dinoszauruszokkal, önmagukat irodalmárnak tekintő robotokkal, ha pedig egy kis retróra vágynánk, felbukkannak a kis zöld emberkék is a Marson. Emellett a karakterek szinte egytől-egyig szuperek. Hockenberry teszetoszasága, ami jó adag szarkazmussal párosul, a földlakó Daeman hedonizmusának kényszerű megszűnése, a moravec Mahnmut Shakespeare-imádata vagy Szép Helené hűtlenkedése egyaránt zseniálisan kerülnek kibontásra. Amiatt sem kell aggódnunk, hogy a történet végig csak hömpölyög, ugyanis a tempó a cselekmény haladásával együtt gyorsul, hogy a végére akcióorgiába torkolljon. Itt külön meg kell említenünk a fordítás minőségét, nem csupán a regény óriási (akár fizikailag, akár epikai értelemben nézve) mérete miatt, hanem azért is, mert nem kevés dialógusban fedezni fel az időmértékes formát.
Mindezek mellett viszont határozottan nehéz olvasmány az Ílion. Nem csupán azért, mert elvárja az olvasójától, hogy otthonosan mozogjon a sci-fik fiktív technológiájában, hanem azért is, mert elképesztő aprólékossággal ássa bele magát az irodalomba. Nem csupán az Iliász kötelező olvasmány, ha neki akarunk állni a regénynek, de nem árt ismerkedni Shakespeare-rel (egészen konkrétan A viharral), ahogyan legalább egy minimális adag Proustot sem árt felszedni magunkra. A történet garantáltan könnyebben összeáll, a talajtalannak tűnő eszmefuttatások során pedig kikerekedik, hogy mit mire vetíthetünk rá.
A felsoroltak pozitívumok ellenére és minden nehézséggel együtt úgy tűnik, a gigászi hosszúságú első kötet csupán a világ megalapozása, a történet épp a tetőponton zárul le. Ami pedig Simmons írásaira különösen jellemző, az itt is jelen van: hiába minden ötlet, annyi kérdőjel marad az emberben, hogy már abban sem reménykedik, a következő részben kaphat válaszokat. Emiatt viszont garantáltan nincs semmire garancia – márpedig ez teszi az Íliont maradandó élménnyé.”