A sorkötelezettségről

„A sorkötelezettségről. Én bizony nem valamiféle magasztosnak gondolt pacifizmus okán ellenzem a kötelező katonáskodást. (Nem is vagyok pacifista.) Hanem szimplán azért, mivel nem akarok meghalni vagy lerokkanni az államért, így a lehetőségét is el akarom kerülni ennek. Antietatista, individualista liberálisként úgy gondolom, egyetlen állam se ér annyit, hogy kényszerből életveszélyt vállaljak érte. Békeidőben pedig azért nem akarok sorkatona lenni, mert utálom a kényszerközösségeket. A hideg kiráz a gondolattól is, hogy egy körletbe lennék összezsúfolva olyan emberekkel, akiket megvetek, akiktől undorodom vagy csak szimplán ki nem állhatok. Márpedig egy több száz fős katonai egységben a nagy számok törvénye alapján biztosan lenne ilyenekből jó pár tucat. Rosszullét környékez az olyan szívatásoktól, heccektől és beavatási rítusoktól, amelyeket az ilyen csoportokban olyannyira férfiasnak, bajtársiasnak és jópofának tartanak.

Ezért, ahogy a múltban is elkövettem mindent, hogy elkerüljem a sorkatonaságot, a jövőben is ezt fogom tenni, ha újra bevezetnék. A prostitúcióra kényszerítést mindenki elítéli, joggal gondolva azt, hogy senkit ne kényszerítsenek akarata ellenére szexuális aktusra. De mennyivel jobb az, hogy embereket arra kényszerítenek: fegyveres konfliktus esetén szándékuk és beleegyezésük ellenére életveszélynek tegyék ki magukat? Vagy hogy békeidőben arra ítélik őket: egy laktanyába bezárva muszáj legyen elviselniük náluk butább, ugyanakkor erőszakosabb katonatársaik megalázó ugratásait és kitolásait? Miért van az, hogy sem a tűzoltóság, sem a rendőrség, sem a mentők, sem a vegyvédelem és járványügy esetén nem merül fel, hogy oda is erőszakkal toborozzanak dolgozókat? Nincsenek sorozott rendőrök, tűzoltók, járványügyesek vagy mentősök, pedig ezek is veszélyes szakmák.

A hivatásos katonaságba ugyanígy lehet találni embert anyagi motiválással. Ha az állam hadsereget akar, fizesse meg. Ahogy a prostitúciónak is csak a felnőttkorú emberek legális, önkéntes munkavállalásán alapuló formáját támogatom, úgy katona is csak az legyen, aki teljesen szabadon választotta a pénzkereset eme formáját. A sorkatonaság alternatívájául kínált polgári szolgálat lényegében nem jobb, mint a katonaság. Ugyanúgy egy kényszerközösségbe zárja az embert, arra kényszerítve, hogy ágytálakat ürítsen, protéziseket sikáljon, budit pucoljon, lépcsőházat takarítson, vagy aktákat tologasson, s mint képesítés nélküli munkaerőt a legutolsó seggfej is kedvére ugráltathassa. Nekem a szabadság rendkívül fontos. Hogy minimalizált kötöttséggel dolgozhassak, és ha torkig vagyok a főnök pofájával, akkor szabadon rácsaphassam az ajtót, otthagyva a céget. Ezt több ízben megtettem, de mint katona vagy polgári szolgálatos büntetőjogi következmény nélkül nem tehetném, és már ennek a gondolatától is hányingerem lesz.”