A lehetséges megoldáshoz több dolog – úgy jogi, mint politikai változtatás – szükséges. Először is mindenkinek meg kell értenie, hogy aki az EU, ill. Schengen külső határait védi, az az uniós állampolgárok szabad mozgáshoz való jogát védi. Hogy ezt hogyan teszi, az a tagállam szuverén dolga – ha úgy érzi (pl. Görögország), hogy nem képes megfelelni a kihívásoknak, akkor bátran kérjen segítséget, a tagállamok pedig a szükségesen és jól értelmezett, az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés vonatkozó fejezetében is szereplő szolidaritás jegyében azt adják is meg. Ez ellen hat természetesen, hogy a valósággal szembenézni nem merő »européer« döntéshozók úton-útfélen megjegyzéseket (»aggályos«) tesznek azon tagállamokra, elsősorban Magyarországra, de most már pl. Szlovéniára is, melyek igyekeznek megvédeni saját határaikat. Ilyen politikai klímában nyilván kínosabb azért »harcolnia« egy tagállamnak, hogy segítséget kapjon külső határai erőteljesebb és hatékony védelméhez. Ennek a politikai korrektségből fakadó »finnyáskodásnak« változnia kell.
Másodsorban – és talán ez a legfontosabb – a nemzetközi és EU-s menekültügyi szabályrendszer (ill. jogalkalmazás) koncepcionális felülvizsgálatára van szükség. Ha ez nem történik meg, akkor jogkövető, demokratikus úton a jelenlegi krízist nem lehet megoldani és a kezelhetetlen helyzetet az egyes államok jogon kívüli eszközökkel igyekeznek majd »domesztikálni«, amennyiben végérvényesen kiderül, hogy a jogszabályok és a valóság között szakadék tátong. Szükséges tehát annak kimondása, hogy a vonatkozó uniós szabályok – legfőképpen nem is a Dublin III rendelet, hanem a menekültügyi eljárásra vonatkozó irányelvek – rosszak és alkalmazhatatlanok a jelenlegi szituációban. Legfőképpen azért, mert azok a menekültek jogállásáról szóló, 1951. július 28-i genfi egyezmény teljes és mindenre kiterjedő alkalmazására építenek. Csakhogy ez az egyezmény, a rá vonatkozó joggyakorlattal, értelmezési kánonnal együtt – és ezt is szükséges lenne kimondani – idejétmúlt. (…)