„Ha csak gróf lenne, és kutyabaja sem lett volna, ha az anyja nem úgy dolgozott volna a megélhetésért, a családért, mint más szegény asszony, de nem mondta volna, hogy behozatja a teát, noha ténylegesen ő maga hozta be, ha valódi apját (aki kedves ember és önfeláldozó apa volt, bármit is állít róla a krónika), nem sanyargatta volna meg a fondorlatos és cudar idő, ha a fiú nem a kitelepített osztályellenség szegénységébe született volna bele, ha nem tanulta volna meg alulról is és felülről is nézni a világot, akkor az írásmű, amely a keze alól kisikeredett volna, alighanem unalmasabb lenne, és az ember is szegényebb. Lévén azonban a tehetség a legravaszabb anyag, az a másik Esterházy Péter is csinált volna valami meglepőt; kár hogy nem tudjuk, mit. Valamit, amire rangos díjak adhatók.
Az olvasó szerencséjére Esterházy Péterrel olyanok történtek, mint más közrendű magyar állampolgárokkal a hátunk mögé csúszott XX. század második felében, de ki tagadná, hogy a második az elsőnek szoros örököse. Így aztán csak be kellett hunynia a szemét, és látta az emberit a maga bőséges terjedelmében.
Legelőbb önmagában, mert ő önmagának is az édesapja, ahogy minden hozzátartozó nőben, kezdve hitvesével és anyjával, megpillantotta a többieket is mind, az emberkert lakóit az idő szétszórt ketreceiben.”