Kíváncsiság van bennem

„– A statisztika azt mutatja, hogy regények adaptálása filmvászonra roppant nehéz feladat. Nem hivatalos becslésem szerint kilenc rosszul sikerült feldolgozásra jut egy jó. Mit gondol, mikor sikerülhet jól a Budapest Noir megfilmesítése? Vagy megfordítva: mik a könyv azon aspektusai, vonulatai, motívumai, stb., amiket ön szerint a legnehezebb lehet átvinni a mozik vásznára?

– Becslése kifejezetten jóindulatú, szerintem az arány ennél sokkal rosszabb – csak éppen egy dologról feledkezünk el, amikor adaptációról beszélünk. Két különböző és önálló, egymás között csak minimális átjárást biztosító műfajról, sőt médiumról van szó. Többek között ezért sem akartam részt venni sem a forgatókönyv megírásában, sem a film elkészítésében semmilyen formában, mert nem értek a filmhez. Az adaptáció lényegében a végső értelmezési formája egy könyvnek, mert azt minimum két, nagyon erős vízióval rendelkező ember (jelesül a rendező és az operatőr) szemén keresztül látjuk megvalósulni. Semmi kedvem nem volt adaptálni a regényemet, mert én már megírtam, hát minek és hogyan és mivégre értelmezzem? A Budapest noir sikerének trükkje abban rejlik majd, hogy mennyire képes mind történet, mind képi világ szintjén a saját lábára állni. Nem tudom, mit lesz könnyű és mit nehéz átvinni a vászonra a regényből. Elsőre azt mondtam volna, ha két éve kérdez: a hangulatot, mert a sztori nem túl szövevényes. Aztán kiderült, hogy az HBO-nak éppen abba tört bele a bicskája, hogy nem tudtak épkézláb forgatókönyvet írni, és ahogy hallom, a film forgatókönyvének megírása sem volt problémamentes. Ezt speciel nem értem, mindenesetre kíváncsi vagyok, mire jutottak a történettel, ám annál sokkal fontosabb a hangulat, az autentikus hangulat megteremtése vagy újrateremtése, ami miatt elsőként én magam is meg akartam írni ezt a történetet, és végül olyan sok időt töltöttem a korban Gordon Zsigmond társaságában ebben a Budapest nevű városban. (…)

– Nem vett részt a forgatókönyv megírásában. Azért történt így, mert nem is akart, vagy nem ért rá, vagy nem is kérték fel rá?

– Szó volt róla, de elmondtam az indokaimat, amit – őszinte leszek, talán egy kis megnyugvással – elfogadtak. Olyan ritka, hogy jó film készüljön az író erőteljes közreműködésével. Én speciel kettőről tudok. Az egyik a Cider House Rules John Irvingtől, a másik pedig A panamai szabó John le Carrétól. Mindkettejük mögött olyan életmű, olyan szinguláris vízió áll, ami lehetővé (és egyben szükségessé is) tette a kiváló végeredmény létrejöttét. Nem vettem részt a munkálatokban, és ez így helyes. Mindenki csinálja a maga dolgát. A rendező rendez, az operatőr fényképez, az író meg ír.”