A Hosszú Katinka-ügyről

Az egész országba beleakadt ez a Hosszú Katinka-ügy. Az ember szeretné érteni, de sajnos nem megy, mert a panaszos az igazság valószínűleg legfontosabb szálait nem bontotta ki és most már nem is fogja. Egyszerűen nem tudjuk, mi a baj, csak azt tudjuk, hogy Hosszú Katinka fantasztikus úszó, és valahogy meg kellene oldani, hogy megnyerje nekünk az olimpiát.

De ezért mégiscsak jó lenne érteni is a dolgot. Mivel biztosat nem tudunk, találgatni vagyunk kénytelenek. A megoldáshoz, mint legtöbbször, itt is annak föltételezése vihet közelebb, hogy nem igazság ütközik hamissággal, hanem az egyik részigazság a másik részigazsággal. Továbbá annak föltételezése, hogy – mint ilyen esetekben szinte mindig – a konkrét konfliktusok mögött rendszerszintű ellentétek húzódnak meg.

Egy ilyen rendszerszintű ellentét azonosítható is: az amerikai profizmus ütközött a magyar álamatőrséggel. De vigyázat: ez nem minőségi, eredményességi különbségtétel. Valójában két egyformán sikeres útról van szó – éppen csak keverni nem szabad a kettőt.

Az amerikai profizmus lényege, hogy az élversenyző minden létező szolgáltatást, technológiát, tudományos eredményt és szakmai segítséget megkap – ha (a szponzorpénzekből és versenydíjakból) megfizeti. Ha sikerül világklasszissá válnia, akkor nagyon sok pénzt tud keresni, minden tollvonásért, minden közéleti vagy médiaszereplésért sok pénzt kap – viszont minden költségét maga fizeti. Az edzőt, a gyúrót, a felszerelést, az uszodát, az utazást, a nevezési díjat – mindent. Ez egy tiszta üzleti rendszer.

A magyar – és nagyrészt egész Európában honos – félamatőr rendszer másként működik. Itt a versenyző csak a pályája elején fizet, akkor sem túl sokat, és ha már eljut az első osztályú szintig, onnan minden ingyen van a számára. Ha válogatott lesz, akkor még annyi pénzt is kap, hogy megél belőle, miközben az egyesülete – közvetve az állam – továbbra is fizeti az összes feltételeket. Aztán jönnek még különböző juttatások, autóhasználat, lakás, ingyen telefon, ez meg az, részben baráti alapon. A magyar világklasszis messze nem keres annyi pénzt, mint az amerikai profi, viszont nem is költ a sportra szinte semmit. Aki az olimpiai éremtáblázatokra pillant, láthatja, hogy a rendszer működik. 

A Hosszú-Tusup házaspár ebbe az ellentmondásba gabalyodott bele. Igénybe vették a hazai félamatőr státusz összes előnyét (jött is az eredmény), de mostanára már elvárják, hogy emellé az amerikai profi viszonyokat is teremtsék meg körülöttük, ide értve a reklámfilmekben való szereplés díjazását is. És ez így nem fair, ráadásul éppúgy lehetetlen, mint a baloldali közlekedésű országban egyes autóknak jobboldalon hajtani. 

De az olimpiai győzelem-várományos úszónőt most elugrasztani nem szabad. Ezt az egész konfliktust most valahogy jegelni kell Rióig, járni kell a tojástáncot. Azután viszont neki kell látni tisztázni a dolgokat. Ha sikerül, abból messzemenő következtetéseket lehet majd levonni.