Jaj a botrányokozóknak!

„Közel két évtizede vezeti a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét (KÉSZ), amely közéleti kérdésekben is hallatja a hangját. Az egyház laikus tagjai nyíltan fel is léphetnek az elveikkel leginkább megegyező irányzatokkal, pártokkal. Milyen helyzetben van egy pap, amikor politikai rokonszenvét kell kifejeznie?

Politikai pártokat a papság nem támogathat. A hozzáállás is hibás, mert az egyház nem igazodhat politikai pártokhoz. Fordítva igaz: legfeljebb politikai pártok közeledhetnek az egyház tanításához. Egy laikus keresztény ember kétségtelenül szabadabban választhat a különböző pártok közül, mint egy pap, s hangoztathatja politikai nézeteit. Ám olyan irányzatot, amely keresztényellenes, nem követhet. A jobboldaliság ebből a szempontból tehát nyilván adott egy keresztény ember számára.

Ha valaki azt mondja, hogy ő a szociáldemokrata vagy a liberális felfogását össze tudja egyeztetni a kereszténységével – számos történelmi s jelenlegi példát is mondhatunk erre –, akkor az nem elfogadható?

Ha nem társul keresztényellenes, egyházellenes ideológiával és gyakorlattal, akkor igen. Ha társul, s ha az adott párt törekvéseiben az evangéliumot tagadó vonások fedezhetők fel, akkor nem. Számomra például a jelenlegi hazai liberálisok, szocialisták ezért sem elfogadhatóak. De elutasítom az újjáéledő szélsőjobboldal, a Jobbik tevékenységét is, mert újpogány nézetrendszerük összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával. Komoly munkát követően most adtuk ki a KÉSZ legújabb állásfoglalását. Az idők jelei című füzet határozottan állást foglal többek között nemzetstratégiai, politikai, gazdasági, oktatási, kulturális és a globális világ kihívásaival kapcsolatos kérdésekben, ám egyetlen párt mellett sem teszi le a garast. (...)

Ön, miután XVI. Benedek pápa engedélyezte a régi római rítusú misék külön engedély nélküli bemutatását, befogadta az addig a városligeti jáki kápolnában működő régi rítusú közösséget. Segíthet a megújulásban a hagyományokhoz való visszatérés?

Igen. Ezért is döntöttem úgy, elsősorban teológiai és lelkiségi okok miatt, hogy befogadom a közösséget. Nyolc éven át tanítottam liturgikát a veszprémi teológián, komolyan elmélyedtem a kérdésben, több olyan dologra is felfigyeltem, ami sajnos nem nyilvánvaló sok egyházi ember számára. A mise átalakításával kapcsolatos, a II. vatikáni zsinat utáni tendenciák nincsenek összhangban sem a zsinat szándékával, sem a zsinati dokumentumokkal. Liturgikus szélsőségeket figyelhetünk meg. Az új rendszerű mise, a novus ordo sajnálatos következményeként megjelent a negatív klerikalizmus, amely Krisztus, a Szentség helyett a szertartást végző papot állítja a középpontba. Régen a pap Isten felé fordulva vezette a híveket, ma a hívek felé fordulva mondja a misét. A pap egyénisége annak idején, egyébként nagyon helyesen, kevésbé volt fontos. A régi liturgia szerves fejlődéssel alakult ki hosszú évszázadok alatt, az új sajnos sok mindent félretett ebből. Nagy ajándék volt XVI. Benedek pápától, hogy engedélyezte az ősi rítus használatát.”