Európa, ébresztő!

Mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy a migrációs válság itt tart. Nekünk kell tehát lépnünk. Testtartásunk és jogrendszerünk ugyanis nemhogy csillapítaná, hanem kifejezetten katalizálja az eseményeket. Ha nem lépünk valamit, a mostani válság nemcsak az Európai Unión belüli szabad mozgáshoz való jogot, hanem a legtöbb uniós vívmányt dominóként fogja felborítani.

A migrációs krízissel kapcsolatban mindenki egymásra mutogat. Mindeközben nem látjuk, hogy a folyamatok gerjesztői mi magunk vagyunk. Mi, európaiak, illetve a saját jogrendszerünk. Amíg ezen nem változtatunk testtartásunkon, szabályozásunkon, gondolkodásunkon, addig esélyünk sincs megoldani a válságot, és csillapítani a kontinensre zúduló hullámot. Ráadásul ha tétlenek maradunk, a migrációs hullám további uniós értékeket fog kikezdeni. Ugyanúgy alá fogja ásni az EU egyik legnagyobb vívmányát, a szabad munkavállaláshoz való jogot, mint ahogy jelenleg is fenyegeti a belső határok nélküli Európa képét megtestesítő szabad mozgáshoz való jogot.

Bevándorló vs menekült – egy álszent vita

A történet 1951-ben kezdődött, amikor a menekültek helyzetéről szóló genfi konvenció létrehozása mellett döntött az ENSZ-közgyűlés. Ekkoriban hozzávetőleg kevesebb mint kétmillió menekült volt világszerte. Ma több mint hatvanmillió van. A hidegháború kezdetén a nyugati világ által a sokkal kisebb volumenű menekültlétszám kezelésére létrehozott genfi konvenció és az arra felépülő nemzetközi menekültügyi rezsim alapját a következő pontok alkották: egyéni üldözéstől való megalapozott félelemnek kell fennállnia, emiatt az egyénnek el kellett menekülnie az adott országból; illegálisan át kellett lépnie a határt; a fogadó országnak kötelezettsége keletkezett az egyén menekültként való elismerésére és ellátására; a menekült nem küldhető vissza a kiindulási országba (a non-refoulement elve).

Jól látható, hogy a rendszer az egyéni üldöztetés elől menekülők szomszédos országbeli szabályozott fogadására alakult ki. Ahogyan például 1956-ban Ausztriába érkeztek a kommunista rendszer elől menekülő magyarok, vagy ahogyan szírek megérkeznek Törökországba (sajátos, hogy egyébként Törökország, éppen azért, hogy a genfi konvenció szerinti valamennyi kötelezettségét ne kelljen ellátnia, a tények ellenére ezeket az embereket közvetlenül nem, csak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán keresztül „ismeri el” menekültként).

1951 óta a genfi konvención alapuló menekültügyi definíció sok tekintetben tágult, és néhány tekintetben szűkült. A definíció kitágítása azonban csupán azoknál az országoknál figyelhető meg, ahol az adott fogadó ország a bevándorlás jelenségét alapvetően kívánatosnak tartotta. Ha megnézzük a számokat – szándékosan nem a közelmúltból –, akkor azt láthatjuk, hogy például a kilencvenes évek közepén Kanada átlagos elismerési aránya 70 százalékos volt, addig Finnországé 0,2 százalékos. 1996-ban Kanada a szomáliaiak 81, a Srí Lanka-iak 82 százalékának adott menekültstátust, míg az Egyesült Királyság esetében ugyanez az arány 0,4 és 0,2 százalék volt. Akármilyen számot hozunk is példának, jól látszik, hogy noha ugyanarról a jogi rezsimről van szó, az elfogadási arány sokkal inkább az adott ország migrációs politikájával, az általános gazdasági helyzettel, a küldő és a célország közötti kulturális, történelmi, politikai kapcsolatokkal, nem pedig a humanitárius segítségnyújtással van szorosabb összefüggésben. Ki kell mondanunk, hogy bár azt mondjuk, a menekültstátus megadása az adott országok nagylelkűségét mutatja, valójában az aktuális gazdasági és politikai érdekek határozzák meg a döntéseket.

Az 1951-ben felállított jogi rendszer így, ebben a formájában rendkívül igazságtalan. Igazságtalan, mert arra kényszeríti a humanitárius értelemben nyilvánvalóan rászoruló embereket, hogy ha helyzetüket a kibocsátó országban vagy a menekülési útvonal első országában reménytelennek találják, ezért új életet akarnak kezdeni máshol, akkor útra kell kelniük. Az országoknak nincs olyan nemzetközi kötelezettségük, hogy segítsék például a Törökországban lévő menekülteket, illetve áttelepítési programok révén befogadjanak embereket (ilyen programban közel harminc ország, többek között Magyarország vesz részt).

Saját rendszerünk kényszeríti ki a kontrollálatlan beáramlást

A világ instabil régiójában élő emberek, akik számára az instabilitás számos különböző okra vezethető vissza (szegénység, nyílt fegyveres konfliktus, környezeti helyzet, túlnépesedés), folyamatosan keresik a világnak azon stabil régióit, ahová vándorolhatnak. Ha ezek az emberek azt látják, hogy Európa várja őket (pull factor), akkor csak egyetlen dolgot tehetnek. Mégpedig azt, amire mi, európaiak kényszerítjük őket a saját szabályrendszerünk révén: hogy elinduljanak. Hogy ne használják a legális belépési utakat, mert azok reménytelenek.

Legális módon ugyanis ezeknek az embereknek szinte lehetetlen az Európai Unió területére lépniük. Ehhez ugyanis vízumra van szükség, meg kell jelölni a tartózkodás célját, és igazolni kell az ún. harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló, harmonizált európai szabályrendszerben meghatározott feltételek fennállását. Legálisan tehát szinte semmi esélyük arra, hogy a most Európába érkező emberek ideutazzanak.

Ha a most Európába érkező emberek közül valaki új életet akar kezdeni, egyetlen esélye tehát, ha ezt menekültként teszi meg. Az igazságtalan nemzetközi menekültügyi rendszerünk pedig azt mondja, hogy valaki csak úgy lehet menekült, ha az első biztonságos országba megérkezve kérelmezi a nemzetközi védelmet – kivételek ez alól például az ENSZ által szervezett ún. áttelepítési programokban részt vevők, akik azonban a menekültkérelmezőknek nagyjából 1 százalékát teszik ki.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk, ki kell mondanunk tehát: azok, akik Németországban szeretnének új életet kezdeni, kizárólag menekültként tehetik ezt meg, mégpedig oly módon, hogy átgyalogolnak a kontinensen, kockáztatják az életüket, keresztülmennek számos országon, elkerülik az együttműködést az Európai Unió útközbeni országaival (hiszen az együttműködés azt jelenti, hogy az adott tagállamban is menekültkérelmet kell benyújtani, ami csökkenti a célországi menekültstátushoz jutás esélyét). Ezeknek az embereknek végül el kell érkezniük Németországba, ahol aztán menekültkérelmet kell benyújtani, és ha nemzetközi védelemben részesülnek, akkor megkezdhetik új életüket a célországban. Ha nem, akkor pedig fennáll az esélye annak, hogy visszaküldik őket oda, ahonnan elindultak. Ez így több mint nem fair.

Ha nem állítjuk meg az áramlást, dominószerűen dőlnek össze az uniós vívmányok

A nemzetközi menekültügyi rendszer és az uniós joganyag az, amely arra kényszerít valamennyi olyan tagállamot, amelyiknek a munkaerőpiacához bevándorlókra van szüksége, hogy az országba illegálisan érkezőket menekültként legalizálják, miközben nem foglalkozik azoknak a humanitárius szükségleteikkel, akik nem tudtak vagy nem akartak migrálni. Mindeközben pedig semmilyen tehermegosztást nem tesz lehetővé, ezért a fogadó országokban keletkező politikai, társadalmi és gazdasági feszültségeket sem tudja csillapítani.

Az érkezők nagy száma aláássa az unió egyik alapját jelentő szabad mozgáshoz való jogot – ez immár közhelyszerű. A schengeni határok által övezett belső határok nélkül Európa képe – amelyben egyébként a menekültkérelmet benyújtók elvben a kérelmük elbírálásáig érthető okokból nem mozoghatnának szabadon – egyik pillanatról a másikra szertefoszlott, amikor egyes belső államok, ha csak ideiglenesen is, a külsők tagállamokkal szemben visszaállították a határellenőrzést.

Azonban nem csak a szabad mozgáshoz való jog az egyetlen uniós érték, amelyet a mostani migrációs hullám komolyan fenyeget. Az a vészjósló feltételezésem, hogy ennek és az esetleges következő hullámoknak a következő áldozata az EU négy alapszabadságának egyike, a szabad munkavállaláshoz való jog lesz. Egyrészt a mostani hullámban érkezők munkaerő-piaci integrációja bizonyosan rontani fogja az unión belülről érkező vendégmunkások lehetőségeit. Másrészt a bevándorlás miatti politikai felbolydulásban az érintett tagállamok bizonyosan a lehető legtöbb elérhető eszközzel védeni próbálják majd a munkaerőpiacukat. Mindez pedig különösen élesen fog jelentkezni akkor, ha politikai verseny zajlik az érintett országban. Nagy-Britannia például, ahol 2016-ban vagy 2017-ben népszavazást fognak tartani az Európai Unióból való kilépésről, biztosan az egyik gócpontja lesz ennek a feszültségnek. Az uniós tagságról szóló vitát ugyanis nyilvánvalóan a bevándorlás kérdése fogja dominálni, és a brit uniós pozíció újratárgyalásával kapcsolatos tervek között is bőven felmerültek olyan elképzelések, amelyek a brit munkaerőpiacon lévő belső migránsok helyzetét is érintik. Ráadásul a brit politikai vita könnyen vehet egy olyan fordulatot, amelyben nemcsak az EU-n kívüli, hanem a belső uniós vándorlásra is össztűz zúdul majd.

A szabad mozgáshoz való jog megrogyását tehát a szabad munkavállaláshoz való jog megtépázódása követheti. És ez csak két lépcsőfok a sorban. Az Európai Unió számos vívmánya meg fog kérdőjelezni vagy át fog alakulni – már most egyre többet hallunk a kohéziós politikával összefüggő fenyegetésekről, amelyek a „renitens” kelet-közép-európai országok megregulázására szolgálnának –, ha a mostani helyzeten nem változtatunk. Azon a mostani helyzeten, amelyet mi magunk okozunk a saját szabályainkkal, illetőleg a nemzetközi közösség idéz elő. Éppen ezért meg kell fordítani a folyamatokat, vissza kell szorítani az illegális migrációt.

A demokrácia fontos sajátossága, hogy nem kell mindenben egyetérteni, csak abban, amiben szükséges. Jelen helyzetben nem kell nekünk európaiaknak egyetértenünk abban, hogy mit gondolunk a bevándorlásról. Csak azt kell felismernünk, hogy mindegy, hogy mit gondolunk a bevándorlásról, ha a mostani folyamatokat nem állítjuk meg, akkor az valamennyi országra, illetve az európai együttműködésre is negatív hatást fog gyakorolni.

Miben kell egyetérteni, s miben nem?

Ezen alapvetések mellett szinte mindegy is, hogy végül mely konkrét intézkedések mellett döntünk. A lényeg az, hogy az Unió politikai szinten testtartást változtasson, kimondja, hogy a mostani hullámot meg kell állítani, illetve összetett jogi és közpolitikai intézkedéscsomaggal ennek a testtartásváltozásnak a sikerre vitelén dolgozzon. Az Európai Unión kívüli hot spotok kialakítása, valamint a tranzitzónák és kerítések rendszere ugyanúgy – sőt, egyszerre – jó lehet, mert az ilyen jellegű intézkedések mindegyike azt a célt szolgálja, hogy az országok szabadon dönthessék el, kit engednek be a területükre. Emellett szintén támogatandó minden olyan lépés, amely humanitárius értelemben segít a kibocsátó országban és a menekülési útvonal első országában lévő embereknek. Végső soron azonban az egész új szisztéma csak a határvédelemmel együtt lehet eredményes: egyértelművé kell tenni, hogy aki ezen felkínált lehetőségek ellenére mégis az illegális belépési pontokat kívánja használni, annak nem lesz esélye új életet kezdeni Európában. Minden más kérdésről pedig csak utána szabad beszélni. Nem bonyolult. Csak nem egyszerű látni a fától az erdőt.

Orbán Balázs
főigazgató, Migrációkutató Intézet

*

(A cikk nyomtatott változata a Nemzeti Érdek című folyóiratban jelent meg.)