Top 10: 2015 közéleti csúcseseményei

„6. Elindul az M1 hírcsatorna

Életünkben először hittük el az erdélyi református lelkészeknek, hogy a tévé a Sátán szeme: a kormány új hírtévéjeként beállított M1-en annyi minden megtörtént, hogy azon se csodálkoztunk volna, ha Tímea kimászik belőle. A Monty Python-szkeccsbe fordult villamosátadástól odáig, hogy Moszkva Magyarországra került a húsz évvel ezelőtti beszédszintetizátorok és Medgyessy Péter legrosszabb pillanatait idéző időjárás-jelentésekben, hosszan lehetne sorolni a legemlékezetesebb pillanatokat. Összeomló frontokon szokott lenni akkora fejetlenség, mint a március 15-i, ünnepi elindulást követően. Ezért nyilván a szabotőrök felelősek, hiszen az M1 az ötvenes évek termelési riportjait idézve tudósít a béke frontja mindennapi csatáiról és a nemzeti együttműködés köztünk élő hőseiről, akik tudják, hogy hazánk nem rés, hanem erős bástya, mert mindenki teszi a dolgát. Miközben a Nyugat hanyatlik, az M1-en sosem látott fejlődés köszöntött hazánkra, permanens forradalom zajlik, mint a »Még ízletesebb és zamatosabb!« feliratú pacalkonzerveknél. Földrengéseket, elnökválasztásokat és az AIDS-kutatás áttöréseit szorítják ki bajai rekordhal-fogások és a vidéki tökfesztiválok breakingjei, a miniszteri ételkóstolások és miniszterelnöki búzasimogatások, szívünk egy nagy gumipitypang. Sajnáljuk, hogy az orrhangú narrátort nem reaktiválták az eke szarva mellől, de legalább innovációként megjelent a külföldi internetfogyasztók értékes kommentjeinek beolvasása, hiszen köztudott, Kissinger is azzal kezdi a napot, hogy odanyom egy esszét a Guardian cikkei alá. Emlékezzünk meg az M1 pilvakeráló unortodox szakértőiről is, akik idén olyan közgazdasági fogalmaknak adtak új értelmet, mint az »infláció«, ami »több nyugdíj« a NER Keynes-e, Béla szerint. Bízunk benne, hogy az MTVA 80 milliárdos költségvetéséből jut is, marad is arra, hogy jövőre Kerényi Imre tényleg megcsinálja a Magyar Krónika televíziós verzióját, hadd köszöntsön be egy újabb virágkora a magyar pszichedéliának azzal, hogy a kormánybiztos egy panyókára vetett párducbőrrel a vállán méltatja csiripelve a somlói galuskát. Addig is üdvözöljük a legelőremutatóbb köztévés jelenségként, hogy a nagyrészt közszemlére tett orbitális csöcsökkel végre nálunk is megjelent az orosz időjárásjelentés-esztétika. (…)

3. Kijut a futball Eb-re a magyar válogatott

Abban az országban, amelyikben a törvények szerint minden tíz falunak építenie kell egy stadiont, lényegében természetesnek kell lennie, hogy a válogatott kijut az Európa-bajnokságra. Magyarország azonban kivétel, mert hiába van már több aréna, mint szívsebész idehaza, a labdarúgás színvonala a Vajna Tímea - Habony Árpád konzervativizmus nívójával rivalizál. Ahogyan azt többszörösen díjazott, tudjukkik finanszírozta tanulmányunkban korábban rögzítettük: nem következik semmiből, hogy a magyar futball előrelépjen, mert tagadja a tudást. Ám váratlanul épp a tudástagadást tagadta meg akkor, amikor szakvezetőnek szerződtette Dárdai Pált ahelyett a Pintér Attila helyett, aki legendás meccs utáni nyilatkozatainak egyikét úgy kezdte:  »Úgy gondolom, megszereztük a vezetést«. Erre tényleg csak azzal a taggel tudunk reagálni: #gondolom. Szóval jött Dárdai Berlinből, és olyanokról beszélt, hogy hány méteren kell védekeznie a csapatnak a védők sebessége alapján. Mármint ott mondta ezt, ahol NB I-es kispadot lehetett kapni, ha valaki elég hihetően tudta mondani, hogy »Lacika, pörgessétek meg a végét!«, továbbá »Jancsi, kell a gól, nagyon kell a gól!«. Dárdai tudta mit csinál, a játékosoknak megmondták, mit kell csinálniuk, Bernd Storck meg befejezte a magyaroktól elvett munkát, minek köszönhetően egy nemzedék élheti át azt, amire komplett életében nem volt alkalma: világversenyen láthatja a magyar labdarúgó-válogatottat. Ezért inkább a játékosoknak kéne adni egy-egy kisrégiót a földpályázatokon, mint L. Simon Lászlónak, ha már Orbánék mindenképp el akarják osztogatni a zsíros magyar termőföldet. Ettől persze még az NB I marad az, ami volt. Felcsúton továbbra is több lesz a milliárdos, mint a vevő a csapat shopjában, kiugrott horvát bureksütők kaphatnak szerződést az NB II-ben, azaz nem változik semmi itt, de szurkolni már lehet. Ennél többet pedig az a generáció nem remélhetett, amely a múlt évben még a korábbi FTC-cserekapus herevasalását kapta karácsonyra.

2. A menekültek gyalog indulnak el a Keletiből Ausztriába

A papírforma az lett volna, hogy Gérard Depardieu megjelenik a Blaha Lujza téren, lesmárolja a félmeztelenül a helyszínre érkező, Tinderen kasztingolt statisztát, kettéharap egy 4-es villamost, és akkor a háttérből felkiált Kerényi Imre rendező: „Állj!« Hiszen a nemzeti filmforgatás lehetett az egyetlen épeszű magyarázat arra, hogy a piros lámpánál álló autó elé odarohan egy rendőrnő, majd a Rákóczi útról érkezve keresztbe sétál több mint ezer afgán, iraki, pakisztáni, szír, anya, apa, gyerek, csecsemő, nyugdíjas, matraccal, babakocsival, hátizsákkal. Igaz, ez még csak bemelegítés volt ahhoz az apokaliptikus periódushoz képest, amikor a tömeg az akkor lezárt autópályán menetelt. Felfoghatatlan volt a történet, mint Juszt Lászlónak minden újabb Frei-kávézó megnyitása. Akkor már, ugye, a válság mélyén voltunk, addigra nem volt a Keleti pályaudvaron olyan százeurósokon sertéspárizsit reggeliző pénzváltó, akinek morális tartását elérte volna a magyar kormányé. Akkor, ugye, csecsemők, kisgyerekek, beteg öregek feküdtek a betonon, míg Habony Árpád tán ibizai partivideókat nézegetve gondolkodott a következő plakáton, hogy aztán már a pénzt féltsük, elvégre két idegennek adott zsömle biztosan drágább, mint a Quaestor 150 milliárdja vagy egy átlagos Mészáros Lőrinc-kilométer. Persze, mindegy is, amíg itt adócsalással csajozni lehet a diszkóban, addig az aljasságok kitervelői jól érzik majd magukat a várban és Ibizán egyaránt. Ami viszont addig is megmarad az egészből a nagy vitán túl, hogy iszlám, befogadás, integráció, menekülés, Szíria, Európa - amiről amúgy tényleg kell és fontos érdemben beszélni, nem csak úgy dobálni a Spengler-hivatkozásokat, ahogy előtte a Chuck Norris-vicceket - a mindegy szabadságának élménye. A pillanat, amikor az első ember kilép a Rákóczi útra úgy, hogy ötvennel jönnek ott az autók. Abban az egy pillanatban lehetett érezni, milyen, ha valakiknek már nincs mit veszíteni, mert már túl van jón és rosszon. Akkor lehetett megtudni, milyen erő az, ami egyszer ideér majd, ha magyarok unják meg a reménytelenséget. Akkor lesz az, hogy nem lesz nagyobb szégyen, mint Habony Árpádnak lenni. A részletekről kérdezzék meg a Macskafogó Mr. Teufelét.”