Kínlódás megszülni egy épületet!

„Melyik munkájára a legbüszkébb?

Erre olyan nehéz válaszolni, mintha azt kérdeznék tőlem, melyik gyerekemet szeretem a legjobban. Természetesen mindegyik munkámat szeretem, a maga módján mindegyik tetszik. A szívemhez közel állnak a templomok, mert különösen jó érzés, ha elmegyek megnézni és az ottani hívek észrevesznek, mindig szeretettel vesznek körül. Kevés csodásabb pillanat van, mint amikor szeretettel fordulnak az építészhez, persze ez nem csak a templomoknál van így, hanem a világi épületek esetében is. Nincs is olyan épület, amelyet úgy terveztem volna, hogy a használói ne örülnének neki, és ezt ne jeleznék felém.

A köszönő beszédében úgy fogalmazott: »Egyedül Istené a dicsőség«. Amikor tervez, mennyire sokszor kéri Isten segítségét?

Ha bővebben lehetett volna beszélnem, akkor ki is fejtettem volna, de most elmondom: az ember borzasztó kínlódások között »szül meg« egy épületet. Amikor megkapok egy feladatot, akkor napokon keresztül nem tudok aludni, minden bajom van, vissza akarom adni a diplomámat, csak kósza gondolatokat tudok felrajzolni a papírra. És akkor, egyik nap, mégiscsak megtörténik a csoda, és egyszerre csak rá tudom álmodni a lapra azt a koncepciót, ami miatt az az épület olyan lesz, amelyet meg is építenek mások. Ezt a csodát én tényleg isteni ajándéknak tartom! Az emberi alkotókészség maga isteni csoda, mert az emberi alkotás viszi előre a világot, és valóban Isten dicsőségére van, akár templom, akár hangversenyterem, akár színház, akár más épület készül.”