Egyszer voltunk angyalok

„Közeledett már a karácsony, lassan, feltartóztathatatlanul, mint a napfelkelte, a fény, amit karácsony előtt ünnepelt az ősi, nálunk többet tudó, de sokkal kevesebbet okostelefonáló emberiség.

Közeledett a karácsony, és mi Chilében voltunk, Santiagóban. Filmsorozatot forgattunk Peruról és Chiléről, és Punta Arenasban megismerkedtünk az ottani tiszteletbeli magyar konzullal, Luchóval.

Lucho orvos. Pinochet elől Magyarországra menekült, nálunk töltött úgy tizenhat évet, ha jól emlékszem, aztán magyar feleségével együtt amint lehetett, hazatelepült Chilébe. Mondta is az asszonynak, még idehaza, Budapesten, „azt tudnod kell, hogy én az első adandó alkalommal haza fogok menni”. Az asszony pedig tudomásul vette. Mert ilyenek az asszonyok, ha szeretnek.

Luchónak több chilei kollégája volt akkor itt, minálunk, mert sok chilei menekült el Pinochet elől.

Az egyik, egy doktornő most Santiagóban él, és Lucho, aki szívén viselte stábunk sorsát, mint minden magyar sorsát, aki elvetődik arrafelé, a világ vége tőszomszédságába, szóval Lucho jelezte a doktornőnek, hogy ha Santiagóba érünk, hívjon meg bennünket egy ebédre. Így is lett.

És megérkeztünk egy vasárnap délben, karácsony közeledtével Santiago jobb negyedébe, egy társasház sokadik emeletére egy afféle klasszikus vasárnapi ebédre. Ahol összegyűlt a doktornő családja, és a férje családja, köztük a férj édesanyja, igazi nagyasszony, s erősen úgy tűnt, hogy valójában matriarchátus kellős közepébe csöppentünk. A doktornővel magyarul társalogtunk, a többiekkel angolul, jómagam külön élveztem a nagyasszonnyal való csevegést, különösen, amikor színházról és Párizsról esett szó.”