„Ettől a diadaltól nem lesz varázsütésre jobb a magyar futball. Nem érik meg maguktól klubcsapataink a kupaküzdelmekben az őszt. Nem lesz varázsütésre tisztább és jobb a közeg. Nem üzemelnek százszázalékos telítettséggel a stadionok.
De ez a diadal egy lehetőség, egy újabb lehetőség. Egy eredményes válogatottat könnyebb – de nem könnyű! – összerakni, mint egy ország futballját. A magyar válogatott egyébként is évek óta jobb, mint a futballunk egésze. Ez a válogatott most tökös, kemény, alázatos, és mentálisan nagyon erős volt, megadta a több ezer kilométert utazó, itthon és idegenben a csapattal tartó, vagy otthon tomboló szurkolóknak azt, amire vágytak és vártak. Tíz, húsz, harminc éve akár.
Ez a válogatott megérdemelte, mert csoportjában hozta azt, ami elég volt a pótselejtezőhöz, a pótselejtezőn meg hozta azt a bravúrt, amit más magyar csapat nem az 1986 óta eltelt időszakban. Nem diadalmenet ez. Ez egy harcos, verejtékes, gyönyörű kijutás. Ez az a katarzis, amire a magyar futballszurkolók, akik mindenen keresztül kitartottak a nemzeti csapat mellett, 1986 óta vártak. Az a katarzis, mely játékosnak, edzőnek, stábtagnak, szurkolónak mindent megért.”