Sorsjegy

„Nincs kedvem Finnországba menni, de már a norvég fjordok sem érdekelnek, és Stockholm sem. München sem, nem vonz már az Oktoberfest.

És nem azért nincs kedvem fjordokat meg szigeteket látogatni az Északi-tengeren, mert olyan megveszekedett xenofób lennék. Nem. Ezt kikérem magamnak.

Egyszerűen azért nem akarok már elvegyülni a világ csodái között, mert úri kedvemnek nem való a tájidegenség. Nem. És ezt vállalom, és nem vagyok ezzel egyedül.

Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak, ajánlja a latin mondás, ez pedig mikor, ha nem ma a legidőszerűbb? Talán a rómaiak is xenofóbok voltak? Nem. Dehogyis. Csak már akkoriban is jól a tudtára adták a nem ott születetteknek: vagy alkalmazkodsz, vagy pedig kívül tágasabb.

Az olasz főváros neve pedig tetszőlegesen cserélhető – bármelyik európai, afrikai vagy ázsiai országból.

Amikor Tunéziába vagy Srí Lankára utaztam, nem székelyekre, palócokra vagy bajorokra akartam lelni. Nem. A tunéziai nép érdekelt és a srí lankai. Minden örömük, bánatuk és hagyományaik. A váratlan helyzetekre adott megoldásaik, ízeik, hangulatuk. A vallásuk, a kultúrájuk.

Nekem az eredeti, hamisítatlan Skandinávia még mindig Verne Gyula soraiban, a Camp Ole sorsjegyében él, és el nem tudnám képzelni, hogy a havas hegygerinceken, völgyeken, és lengőhidakon muzulmán idegenvezetők kalauzoljanak. Nekik az rendeltetett, hogy otthon, hazájukban és a Közel-Keleten kápráztassanak el földi javaikkal, vendégszeretetükkel. És akkor bizony mi alkalmazkodunk hagyományaikhoz, és elvárásaikhoz. Asszonyaink nem keresik fel fedetlen vállal szent helyeiket, cipőinket pedig kint hagyjuk a küszöb előtt. Ez így helyes, ez így természetes.

Ezt a természetességet háborgatják ama felelőtlenek, akik most migránsok hadát zúdítják a vén Európára.”