„A Liliomfit követően a kaposvári főiskolásokkal Rómeó és Júliát, a budapestiekkel III. Richardot tervez, és aztán várja a Radnóti Színház is – egyik munka hozza a másikat?
Ez egy különleges dolog Magyarországon, hogy kíváncsi a közvélemény és a szakma a fiatal rendezőkre - valószínűleg egészen addig kíváncsi, amíg meg nem buknak. Most azt gondolom, hogy a Liliomfiban a diákokkal és a három társulati taggal egy olyan konstrukcióban dolgozunk, ami lehetővé teszi, hogy több szülessen, mint egy puszta vígjáték.
Ön nem játszik az előadásban. Hiányzik a színészi részvétel?
Marton László tanár úr azt vallja és ebben abszolút hiszek: színházi emberek vagyunk. Tehát most nem tartom magam se rendezőnek, se színésznek, se díszlettervezőnek, az előadást és az egész munkafolyamatot egységként kezelem. És ha egy próbahelyzetben azt érzem, hogy közösen kell játszanunk, akkor elkezdünk közösen játszani, akkor is, ha a játékunk látszólag nem tartozik az adott jelenethez. Természetesen borzasztóan hiányzik a színészet, szeretek marháskodni a többiekkel, azt hiszem ők is velem. De többnyire nagyon jó érzés, hogy együtt turkáljuk a ruhákat, tehát együtt válogatjuk ki a jelmezeket, együtt szigetelőszalagozzuk a cipőnket, pontosan azért, hogy közös élményekből csapatmunkával álljon össze a produkció, hogy minden egyes részéhez közünk legyen. Sokkal nehezebb úgy dolgozni, hogy minden apróságért vállvetve küzdünk, de sokkal izgalmasabb is, nem csak nekünk, hanem a nézőknek is. Azt hiszem, ezért szokták azt mondani, hogy egy egyetemi vizsgaelőadásnak más a hangulata - ezt a hangulatot szeretném én megtartani. (...)
A budaörsi nézőkről valószínűleg a filmadaptációból jól ismert Liliomfit, vagy annak valamilyen lenyomatát szeretnék majd látni. Számukra mit ígérhetünk előre?
Elsőként Mészöly Dezső dolgozta át a Liliomfit, az előadást egy tőle való idézettel fogjuk kezdeni, amelyben megfogalmazza, hogy a színműveket nem azért dolgozzák át, mert csapnivalóak, hanem éppen azért, mert fantasztikusak és kiállják a kor próbáit, tehát örökérvényűek, megújításra érdemesek. Mészöly - nem tudom hány évtizeddel ezelőtt – arra buzdította a jövő nemzedékét, hogy ha a Liliomfival foglalkozik, akkor nyúljon bele, szabja át, hiszen Szigligeti is azért úgy írta meg a végét, ahogy, mert az ő korában csak happy enddel zárulhatott az előadás. Ezért mi bátran belenyúltunk a darabba, és természetesen egyáltalán nem a filmet szeretnénk koppintani, hanem saját magunkat. Nem kell ahhoz a nézőknek a mi egyetemi életünkbe belelátniuk, hogy átérezzék, milyen az, amikor az ember szabadon tud élni, szabadon tud alkotni, ez olyasmi, amit feltehetőleg mindenki megtapasztal az élete során. A próbák kezdetén arról is beszélgettünk a srácokkal, hogy lényegében az a célunk, hogy az előadás végén a nézőknek legyen kedvük velünk maradni. Tehát ha mondjuk csinálnánk egy táncházat, akkor ők azt mondják, itt akarok maradni ezzel a csapattal, és velük táncolni.”