„Röhrig Géza jelenléte folyamatos visszavonulás már azelőtt is, hogy az utolsó felolvasás előtt lesétálna a színpadról, átengedve a terepet a verseknek, amelyek a traumák tapasztalatain keresztül mégiscsak az ember istenképmás voltát mutatják fel, mint egészen soha fel nem számolható viszonyt: mindig lesz valami, ami Istenre mutat bennünk. A költészet az, amikor ez megmutatkozik a brutálisan nyers, szinte megmunkálatlannak ható szövegek váratlan erejű zárlataiban.
Furcsa volt nézni, amikor valaki ennyire azonos azzal, amit csinál. Hogy Röhrig minden szavát hitelesíti egy gesztus. Semmi, csak egy autentikus figura, ül, beszél, olvas, és teljesen nyilvánvaló, hogy bármeddig csinálhatná tovább, napokon keresztül is, akkor sem állna fel senki a nézőtéren.