Pöcegödrökre épült stadionok: a romlás fellegvárai

„A kormányzati stadionépítés már a kezdetektől áldozatul esett az ellenzéki demagógiának, amely kapásból lélegeztetőgépek és szívgyógyszerek árára váltotta át a beruházási költségeket, s áldozatul esett a miniszterelnök személyes arcátlanságának, aki háza tövébe akkora stadiont építtetett, hogy abba a falu teljes lakossága távoli rokonokkal és haszonállatokkal együtt is beférjen. Pedig infrastruktúrára a tömegsportnak és a versenysportnak is szüksége van. Például, hogy idővel kevesebb lélegeztetőgépre meg szívgyógyszerre kelljen költeni. Továbbá, hogy a tömegek idoljaikat ne a politikai pszichopatákban találják meg, fölös energiáikat ne a népi-urbánus polgárháború keretében vezessék le. Szóval szükségünk van stadionokra. De biztos, hogy futballstadionokra?

Most, hogy az elmúlt húsz év leggyengébb selejtezőcsoportjában sem sikerült az első két hely valamelyikét megszereznünk, egy olyan EB-re nem jutunk ki egyenes ágon, amelyen másfélszer annyi csapat vesz részt, mint eddig bármikor. A húsz év során addig sírtunk, hogy klubcsapataink a nemzetközi kupákban nem töltik talpon a tavaszt, hogy ma már az őszt sem érik meg, a szerény sikerek receptje pedig minden esetben az, hogy a klubok az edzőt és a játékosokat is külföldről hozzák. Nem a stadionok képezik itt a legnagyobb költséget, hanem a portugál és német bérekért dolgozó migránsok. Számtalan más sportágban zajlik magas színvonalú szakmai munka, ahol ezerszeresen térülne meg minden befektetett forint. És a futball sem halna el, sőt: a csapatok a jelenlegi pénzek töredékéből hoznák ugyanezeket az eredményeket.

Be kéne végre látni, hogy a magyar futball egy korrupciótól bűzlő pöcegödör, melynek résztvevői mindössze három dologhoz értenek: hogy az államot miként húzzák le, hogy a szponzorokat miként fosszák ki, és hogy a szurkolók arcába miként köpjenek. A hazai futballba csakis akkor volna értelme egyetlen fillért is fektetni, ha nem pusztán a külföldi játékosok és szakemberek szerepét növelnénk, hanem ha a magyarok jelenlétét teljesen megszüntetnénk. Hogy ha majd egy nyolcéves tehetség beteszi a lábát valamelyik úgynevezett akadémiára, nehogy esélye legyen találkozni egyetlen olyan arccal is, aki valaha egy levegőt szívott a Mezey köpönyegéből előbújt sarlatánokkal, nehogy esélye legyen találkozni egyetlen olyan NB1-es játékossal is, aki bevezeti az éjszakai életbe, a bundázásba, az edzések mindennapos elcsalásába.

A görögök ellen elvesztett meccs szünetében a sokszoros válogatott Sebők Vilmos arról magyaráz, hogy hiába tiltotta meg a játékosoknak a szövetségi kapitány, hogy az övékkel párhuzamosan zajló román meccs állását megismerjék, azok úgyis megtudják majd. Valaki úgyis elárulja nekik, a válogatott körül ugyanis sokan dolgoznak. És mindezt bele a köztévé kamerájába. Mire számítunk, amíg a szövetségi kapitány szava ennyit ér? Mire számítunk, amíg a Feröer-szigetek kínkeserves legyőzését és azt a halvány reményt, hogy esetleg nem kell majd pótselejtezőt játszani, a játékosok azzal ünneplik meg, hogy »a Böde beül az A8-asba, mi kell a nőknek azt mindig ő tudja, whiskyt rendel literszámra«? Mit várunk azoktól a játékosoktól, akiknek a kulturális látótere Kis Grófóig meg az Audi A8-asig terjed? Mit várunk azoktól a játékosoktól, akik a nemzeti mezben a magyar kultúra legaljáról egy olyan értékrend strófáit böfögik föl, melynek szellemében klasszis focista még nem született, annál több kivagyi suttyó? Olyan, amelyik az első kudarcos külföldi év után már húz is vissza Magyarországra, hogy ott kedvére királykodhasson, és a posztján garantáltan ne kelljen hétről hétre megküzdenie a helyért. Aligha véletlen, hogy valamire való bajnokságban vagy valamire való csapatban véletlenül sem játszik magyar játékos. Miközben Szlovákiának, Montenegrónak és Svájcnak valódi klasszisai vannak.

A magyar futballt körülvevő újságírók és politikusok mételyező szerepét semmilyen körülmények közt sem szabad alábecsülni. Azokét, akiknek volt pofájuk nyílt levelet küldeni a spanyol szövetségnek - az egyenes ági továbbjutás esélyének megőrzéséhez ugyanis kellett a spanyol győzelem Ukrajnában -, mely levél szerint mi adtuk a spanyol futballnak Puskást és Kubalát, úgyhogy tartoznak nekünk egy szívességgel, kérve kérjük, csapják meg az ukránokat. S a nyomorúságos koldulás úgy zajlott, hogy a magyar válogatott sorsa mindvégig a saját kezében volt, hisz köztudottan pótselejtezővel is kvalifikálhatja magát az Európa-bajnokságra. Csakhogy jólesik nekik a könyörgés, hisz lélekben valamennyien szolgák, akik egyrészt a csontvelejük mélyén érzik: nincs esélyünk a pótselejtezőn, másrészt mindig is jobban értettek a meleg szarig hatoló benyaláshoz, mint a harci szellem megteremtéséhez, a büszkeség megéléséhez, a labdarúgáshoz vagy az újságíráshoz. S még saját futballtörténelmünket is meggyalázzák, amikor Puskás és Kubala mellett se Kocsist, se Czibort nem említik, csak hogy jobban csússzon a levél a spanyol médiában. Miközben kalapjukkal a kezükben aprópénzért rimánkodnak, az Aranycsapat klasszisai számukra túl kis címletek.

Ahogy Végh Antal már 1974-ben megmondta: a magyar futball beteg. Hiányzik a küzdőszellem, hiányzik a tartás, hiányzik a győztes mentalitás. Mindezt pénzzel vagy stadionokkal nem lehet pótolni. A magyar futball ma már kómában van. Élőhalott. Mert a szurkolókon kívül egyetlen szereplője sem él érte. Csakis belőle.”