A közvetlen migrációs nyomás a Közel-Keleten szegény és/vagy a (polgár)háborús konfliktusokban nem érintett államokra (Jordánia, Libanon, Törökország) hárul, a távolabbra vándorlók célpontjai között néhány gazdag állam (Európában Németország, Svédország, Franciaország, Nagy-Britannia) szerepel, a kettő között pedig a hazánkhoz hasonló tranzitországok vergődnek. A menekültek ki- és bebocsátása azonban nem e legfeljebb egy-két tucat állam, de még csak nem is csak a 28 tagú Európai Unió, hanem a világ 193 országa lakóinak – közülük legalábbis a késsel-villával, na jó, evőpálcikával táplálkozni képes világpolgár-társaknak – az ügye kellene hogy legyen. Amiként például a mindenféle gázok kibocsátásával kapcsolatos teendőkről is élénk egyeztetések zajlanak a világ országai között, úgy a népvándorlással felkérő migrációs helyzet is közös kezelés után kiált. A jelenség egész nyugodtan kikényszeríthetné egy nemzetközi pénzügyi alap felállítását, például World Refugee Fund néven, melynek kasszáját az eddig jobbára sóegyletként és gitthivatalként működő Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamai mondjuk a GDP-jük meghatározott arányában kötelesek lennének feltölteni.
A spanyolviaszt persze nem kellene ismét szabadalmaztatni, hiszen az ENSZ menekültügyi szervezete (UNHCR) költségvetésének java részét eddig is nagyobbrészt államok köhögték ki. Csakhogy az adományozók listája esztendőről-esztendőre változik – a gazdag olajállamok között több országot találni, mely évekig egy centet sem fizet, majd hirtelen nagylelkűségi rohamot kap –, és a felhasználható összeg mértéke is esetleges, de az irdatlan tennivalókra bizonyosan nem elegendő. Van tehát előkép, lehet mire alapozni. (A jegyzőkönyv kedvéért foglaljuk zárójelbe, hogy a felajánlók között Magyarország tartósan a középmezőnyben tanyázik a maga évi kétmillió dollár, vagyis bő félmilliárd forint körüli adományával, a futottak még mezőnybe utasítva egy sor más nyugati berendezkedésű demokráciát. Ennyit arról, hogy mit teszünk és mit nem a menekültekért.)
Addig is, amíg ez bekövetkezik, nem volna butaság a jogszabályokat a valósághoz igazítani, és a döntő többségben „Germany”-be, illetve más nyugat-európai államba vágyó migránsoknak már az Európai Unió peremén lehetőséget adni, hogy ne csak az EU határországaiba, hanem bármely tagállamba beadhassák menekültkérelmüket. Így a hozzánk hasonló „nem bástya, hanem erős rés” országoknak nem kellene életidegen rendelkezések amúgy tökéletesen lehetetlen érvényesítésével bajlódni, hanem mindenkit küldhetnénk egyből oda, ahova végeredményben menni szeretne.
*
Bár minden valamirevaló ország határait csak a kijelölt határátkelőhelyeken, s ott is kizárólag nyitvatartási időben szabad átlépni, a jelenlegi nemzetközi jogszabályok szerint a menekültek bárhol behatolhatnak egy állam területére, s amint bemondják a refugee varázsszót, mentesülnek a számonkérés alól. Ez azon országok esetében, amelyek egy diktatúrával vagy (polgár)háború és egyéb veszedelem sújtotta állammal határosak, érthető rendelkezés.