Itt van Abdulwahab Nadia és Liána is. Takarót osztottak az előbb. Végre feladatot kapok én is. Ételt osztok egy Ikeás zsákból. A legtöbben elfogadják a szendvicset. Kicsit nyomi, mondanánk kirándulás közben bontogatva. Szabadkozom, de mosolyogva elfogadják, no problem, Thank You my friend. Mikor a szendvics, perec, egyéb pékáru mind elfogy, jön a hír: buszok jönnek, viszik az embereket Hegyeshalomhoz. Ott tölthetik az éjszakát, ezt Derdák András mondja el nekünk. Egy önkéntestől tudjuk meg a részleteket: a feladatunk, hogy rábírjuk a Keletiben tartózkodó körülbelül 2000 embert, hogy készüljenek fel az útra vízzel, élelemmel és takaróval. Elkezdjük. Fogalmam sincs hogyan, de már benne vagyok, több emberrel hosszasan beszélek. Nézik a szemem, figyelik a gesztusaim, érzem, hogy erősen hagyatkoznak most az intuíciójukra. Kételkednek. Kérdeznek. Türelmesen mondom el többször, magamat az ő helyükbe képzelve: úgy érzem, nem fordulhat elő mégegyszer, hogy nem oda viszik őket, ahová ígérik. Nem, nem viszik őket táborba. Persze ez az egész nem egészen biztos, de most ezek a hírek, ebben lehet bízni. Nem, nem tudom, hogy átengedik-e őket Ausztriába, de van rá esély, ha már ott vannak, most mindenképp. Ha bemehetnek, Ausztriában jobb lesz a helyzetük. Ha mégsem, a legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell ide térniük.