„Miután tévedésből a Nyugati Tranzitzónába érkezem este 9-kor, az új sátrak felett örvendezem kicsit, majd némi téblábolás után elindulok a Keletibe. A metró ott most nem áll meg, buszra szállok a Blahán.
Este 10 körül már sokan alszanak. Arcukat tenyerükkel takarják el. Mit csináljak most? Nézelődöm.Ma nem hoztam magammal semmit, próbálok hasznos lenni. Az első 20 perc után lassan felocsúdok. Találkozom Kasza Gáborral és Jónás Verával. Nő a feszültség, a férfiak néhány füttyszóra szinte valamennyien a felszínre szaladnak. Tudják, ma meccs van, könnyen lehet, hogy az ultrák megjelennek csapatostul a Keletiben. Terjed a hír, az önkéntesek feladata lehívni az embereket az alsó szintre. Vera elindul, megy, mint az egri nők! Redő Dani penderül elém és kér, hogy én inkább ne menjek fel, mert ott nem biztonságos. Jólesik ez a féltés. Elhatározom, hogy nem jönnek ide az ultrák, mert a rendőrök felkészültek és nem engedik megtámadni a menekülteket. Ez a gondolat megnyugtat. Tehát mégis felmegyek. Megszólítok egy párt, jöjjenek aludni hozzám, van egy külön szobám. Hatan vannak. Sajnálom, csak két főt tudok fogadni. Persze gondolhattam volna, a legtöbben családdal jöttek, együtt szeretnének maradni. A férfiak közül sokan fenn maradnak, ők nem bíznak a rendőrségben. Mit akarnak a focidrukkerek? Háborút? Kérdezi tőlem egy férfi. Egy másik megszólít, a meccs eredményét kérdezi tőlem. Mondom, nem tudom, de 0:0-ra tippelek. Visszamegyek a Migration Aidhez.
Itt van Abdulwahab Nadia és Liána is. Takarót osztottak az előbb. Végre feladatot kapok én is. Ételt osztok egy Ikeás zsákból. A legtöbben elfogadják a szendvicset. Kicsit nyomi, mondanánk kirándulás közben bontogatva. Szabadkozom, de mosolyogva elfogadják, no problem, Thank You my friend. Mikor a szendvics, perec, egyéb pékáru mind elfogy, jön a hír: buszok jönnek, viszik az embereket Hegyeshalomhoz. Ott tölthetik az éjszakát, ezt Derdák András mondja el nekünk. Egy önkéntestől tudjuk meg a részleteket: a feladatunk, hogy rábírjuk a Keletiben tartózkodó körülbelül 2000 embert, hogy készüljenek fel az útra vízzel, élelemmel és takaróval. Elkezdjük. Fogalmam sincs hogyan, de már benne vagyok, több emberrel hosszasan beszélek. Nézik a szemem, figyelik a gesztusaim, érzem, hogy erősen hagyatkoznak most az intuíciójukra. Kételkednek. Kérdeznek. Türelmesen mondom el többször, magamat az ő helyükbe képzelve: úgy érzem, nem fordulhat elő mégegyszer, hogy nem oda viszik őket, ahová ígérik. Nem, nem viszik őket táborba. Persze ez az egész nem egészen biztos, de most ezek a hírek, ebben lehet bízni. Nem, nem tudom, hogy átengedik-e őket Ausztriába, de van rá esély, ha már ott vannak, most mindenképp. Ha bemehetnek, Ausztriában jobb lesz a helyzetük. Ha mégsem, a legrosszabb, ami történhet, hogy vissza kell ide térniük.
