Ó, megbékélés!

„Elképzelhető nálunk ilyesmi, még akkor is, ha az egymásra-utaltság és a motiváció nem annyira erős? Mondjuk, pesti vagy debreceni tanárnő magyar nyelvre tanítsa a brassói, szebeni vagy akár jászvásári románokat? Álomnak is szép, pedig szükség volna rá, de akkora az önteltség, a nemzeti kivagyiság, az ellenérzés, hogy ez teljesen képtelenség. És e nyelvtanulósdi fordítva sem realitás. Pedig tíz-tizenöt éve úgy hittük, az Unió, a NATO, a stratégiai partnerség közelebb hoz bennünket egymáshoz, s a közös érdek alapján elindul az olyannyira várt történelmi megbékélés. Ám az azóta eltelt idő azt bizonyítja, hogy tovább mélyült az ellentét, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a román hatalom, ahányszor csak szükséges a hazai bajokról elterelni a figyelmet, kijátssza a magyar-kártyát.

Beszédes bizonyítékai ennek a napokban zajlott észak-erdélyi Horthy-féle be- és kivonulás évfordulója alkalmából tartott megemlékezések. Már Szatmárnémetiben több erre hangolt rendezvény volt, olyan lármás és ocsmány szöveggel, hogy az ember félt arra menni, hogy rajta kérik számon apja és nagyapja »cselekedeteit«, jóllehet tudták, hogy az egész ügy nemzetközi tárgyalásokon dőlt el, amelyen a román fél is részt vett. Annak többszöri hangoztatása, hogy a sebek nem gyógyultak be, egyenesen arra utalt, hogy a történtekért még külön megbűnhődik az erdélyi magyarság. Azt külön is biztosra vehetjük, hogy a román zászlónak a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára való sikertelen kitűzését valamilyen formában majd még megtorolják. Több mint cinizmus, hogy ugyan a törvény az épület homlokzatának bejárati része fölé teszi kötelezővé a nemzeti lobogó elhelyezését, a mostanság ambiciózus belügyminiszter mégis a tetőért büntetne. Márpedig nem lehet külön törvény románoknak és külön a magyaroknak, pláne egy olyan országban, ahol a nemzetiségi kérdést »példásan megoldották!« Feltehetően Borbély László ilyen esetekre is célzott, amikor a kisebbségellenes túlkapások monitorizálását javasolta az Uniónak! A vizsgálódásnak (ha egyáltalán lesz belőle valami) tartalmaznia kellene, hogy nem lehet egyoldalúan bemutatni a közös történelmet sem. Végre, ha sok vitával is, egyeztetni kellene a történelemkönyveket, ahogy a németek és a franciák ebben is példát mutattak, nem folyton felhánytorgatni egymásnak (ráadásul eltúlozva) a másik vélt vagy valós »bűneit«.”