„Ez nem arab és nem tavasz” – Megérteni a Közel-Keletet II.

Sógor Dániel

Nyomtattam egy folyamatosan frissülő wikipediás térképet a szíriai helyzetről. Mennyire pontos?

Ezt nehogy betegyék. Ez egy marhaság. Ezeket a területeket nem lehet így besatírozni. Eleve, vannak buborékok, amiket nem lehet így meghatározni; városok, amelyek negyedről negyedre más fennhatóság alatt állnak. Eleve azt mondja a készítő ezekkel az általánosításokkal, hogy a lázadók például, meg az al-Nuszra, a Dā‘iš (Dawla Islāmiyya fī l-‘Irāq wa aš-Šām – Iszlám Állam Irakban és Szíriában, ezt hívja a sajtó Iszlám Államnak) valami külön dolgok lennének. Nem külön dolgok: ugyanaz az egész. Vannak videók, ahol ugyanaz az ember, ugyanazon a beszéden belül mondja, hogy az Isten áldja meg a Nuszrát, a Szabad Szír Hadsereget, és mindazokat, akik a kormány ellen küzdenek.

Erre még visszatérünk. Kezdjük inkább azzal, hogy nézett ki a szír rezsim, az Aszad-rendszer a konfliktus kezdete előtt. A közkeletű nézet szerint egy alapvetően kisebbségben lévő felekezet gyakorolt hatalmat az egész állam fölött.

Kezdjük ezzel: nem szeretem, ha úgy hívjuk, hogy Aszad-rendszer. Azért nem, mert ez nem egy egyszemélyes diktatúra. Van egy szír kormány. Külön médiahadjárat volt rá, hogy úgy állítsák be ezt az egészet, mintha egy ember passziója lenne.

Szíria etnikailag, felekezetileg rendkívül sokszínű. A francia mandátum alatt pont azok a kisebbségek emelkedtek föl, akik addig a legalján voltak a társadalomnak: az alavik és a keresztények. Nekik kitörési pont volt a hadseregben szolgálni, végre tanulhattak a katonai akadémiákon. A szunni elitnek kínos volt beállni a hadseregbe, úgyhogy ők kimaradtak. Mikor a felszabadulás után elindult az államépítés, akkor a régi politikai pártok és a hadsereg volt a legszervezettebb erő az egész országban. Utóbbi egyre jobban involválódott a politikába, leginkább azért, mert a régi pártoknak semmiféle ideológiai üzenetük nem volt. Volt a néppárt, meg a nemzeti párt: ők voltak a legnagyobbak, ők irányították a politikát, de nem volt ideológia, ezek bizonyos nagycsaládok köré szerveződtek. Ahogy a hadsereg bejött a képbe, nyilvánvaló volt, hogy a felekezetek erősödnek meg. És valóban, a felekezeti mozgásnak, a kisebbségek felvirágzásának az íve a hatvanas évek elején kezdődött, mikor a Ba'ath párt átvette a hatalmat, majd azon belül is szép lassan leszámoltak egymással. Az alavi kisebbségen belül is egy klikk az, amely a végső nyertese ennek.

Való igaz, a rendszer fönt alapvetően a bizalmasokra épít. De rögtön a kezdet kezdetétől fogva Háfiz al-Aszad egyik jobbkeze, a katonaság irányítója, Mustafa Talasz szunni volt. A civil adminisztráció megszervezője, ‘Abd al-Halīm Haddám szintén szunni volt. Az első katonai puccs 1949-ben jött, a puccsok sora pedig 1970-ig tartott. Ilyen környezetben persze, hogy a hadseregből jövő elnök alapvetően a bizalmi embereire épített – ők pedig azok voltak, akiknek hasonló hátterük volt, hasonló karriert futottak be. Ezért volt, hogy az alaviknak és a keresztényeknek százalékos mértékben messze felülreprezentált helyzetük volt. Ezt úgy szokták bemutatni, hogy ezt az országot az alavik irányították. Ez egyáltalán nem igaz. Úgy szokták bemutatni, például a magyar elemzésekben is, hogy a kormány és a hadsereg az alavikra épít. Ha ez így lenne, már rég véget ért volna Szíria. Ez egyáltalán nem igaz.

Az Aszad-család 1994-ben (Wikipedia)

Háfez el-Aszad legnagyobb problémája a mostaniakhoz hasonlóan fundamentalista Muszlim Testvériség hetvenes évek végén elindult, '82-ben tetőzött lázadássorozata volt. Ekkor Hama városban átvették a hatalmat és elkezdték a helyi keresztény és alavi embereket kivégezni. Bevonult a hadsereg – abszolút brutális módon – és ezt a felkelést leverte. Erről a történetről csak legendák vannak. Az egyik oldalon az, hogy a Muszlim Testvériség agyba-főbe mészárolta az embereket, ami egyébként alapvetően igaz; aztán jött a hadsereg és megmentette az ártalmatlan civileket. A másik oldalon pedig úgy emlékeznek, hogy csak békésen szakállt növesztettek, felhúzták a zászlót, elmondták, hogy Isten a legnagyobb és erre agyba-főbe bombázták őket – ez sem egészen így igaz.

A rendszer egy szocialista alapú, szocialista társadalmi rendszerre épülő, eléggé zárt rendszer volt. A '70-es évek végétől sorba jöttek az embargók. Nehéz körülmények között élt az ország. Bassár el-Aszad hatalomátvételével 2000-ben Szíria elkezdett nyitni egy sor dologban a világ felé. A szomszédságpolitika gyökeresen megváltozott: az addigi legnagyobb ellenfélből, Törökországból a legjobb barát lett; Irak addigra már elvesztette a fenyegető erejét, Szíria elkezd kinyúlni felé, megpróbál segíteni neki, például azzal hogy vettek Szaddaméktól olajat. Az amerikai beavatkozás után próbáltak segíteni az ellenállásban, illetve befogadták a menekülteket. Libanonnal is átalakult a viszony. A belpolitika is megváltozott: nyitottak a más pártok, az új gazdasági modell felé. Elindult a szabad tőke, lettek privát bankok, befektetési lehetőségek. Beindult egyfajta gazdasági felvirágzás. A régi ügyek az új elnökhöz nem kapcsolódtak: egy fiatalabb, nyugaton tanult ember volt – a felvirágzás hozzá kötődött, népszerű is volt. Nem véletlenül nem látták keménykezű embernek.

Milyen szinten élt a társadalom?

Ez egy szocialista társadalom volt. Volt egy szűk, gazdag elit, de a társadalom 95 százaléka ugyanabban a helyzetben volt. Ahhoz képest, ami '70 előtt volt, egy jobb helyzetben: Háfez el-Aszad alatt épül ki a teljes iskolahálózat, a vidéki kórházrendszer. A mi sztenderdjeinkhez képest mégis szegény ország volt Szíria. Ha valaki emlékszik, milyen volt nálunk a '80-as évek, akkor meg tudja érteni. A nyitás tíz éve alatt óriási jövedelmek jöttek be, lettek bevásárlóközpontok; de az olló szétnyílt. Igazi lesüllyedésről nem nagyon lehet beszélni. Volt lesüllyedés, de nem volt markáns. Volt, aki azon a szinten maradt, amin volt, és voltak emberek, akik beléptek az új világba, velük pedig elszaladt a ló. Jól mutatta a fejlődést, hogy a háború előtt Aleppo úgy nézett ki, mint egy nyugati város.

Aleppó manapság (Wikipedia)

Mi vezetett a 2011-es robbanáshoz? Külső, vagy belső okok miatt kezdett szétesni az ország?

A külső, konstruált, régióra kivetített ok a döntő, amit arab tavasznak nevezünk. Ez minden, csak nem arab és nem tavasz. Nem arab, mert nem arabok tervezték és nem csak arabokra hatott ki. Kapott belőle pofont Izrael, kap belőle most már Törökország, Iránt pedig csak a szele érte el. Van egy régóta tartó amerikai szándék arra, hogy bizonyos országokat egyszerűen átrendeznek. Wesley Clark tábornok maga beszélt róla, hogy 2001 után lejöttek hozzá a pentagonból és elmondták, melyik országokban szeretnének kormányváltást látni. Afganisztán, Észak-Korea, Szíria, Líbia. Ezek azóta mind meg is lettek támadva valamilyen módon. Clark erről nyíltan beszélt, amikor az elnökségért futott, 2004-ben. Bizonyos országokkal kapcsolatban megkérdezte, hogy miért is akarnak ott változást, de sok esetben nem tudták megmondani.

Azok az országok, ahol végigmegy az „arab tavasz”, mind olyan országok, amelyekkel a nyugatnak, Amerikának komoly problémái voltak, nem tudtak velük hangot találni, vagy bizonyos gazdasági érdekekkel összefüggően valamifajta markáns változást akartak. Két kivétel van: Tunézia – ez az elméletem szerint a tesztterület volt, ahol kipróbálták, hogy hogy lehet médiával, hírhamisítással háborút csinálni. A másik Egyiptom. Ez egy külön történet – Egyiptomnak óriásiak a saját problémái. Ott érett az, hogy a nyolcvan éves Mubarak előbb-utóbb meghal. Ha ott maga után hagyja a káoszt, vagy a teljesen inkompetens fiát, akkor a jó ég tudja, hogy mi lesz belőle. Így viszont odaadtuk a gyeplőt egy kicsit a Muszlim Testvériségnek, ők elrontották – nem is tudtak volna csodát tenni. A hadsereg visszavette a hatalmat: vissza is jutottunk oda, ahol Mubaraknál voltunk, csak egy másik név alatt.

Szíriával esetében olyan belső problémákat sikerült megragadni, amelyek minden országban, minden társadalomban megvannak. Inkább a vidéki, leszakadó rétegekre sikerült hatni. A megnyíló lehetőségekkel érkező befektetések jó része az öbölből jött, ezzel együtt pedig jött a fanatikus agitáció. Falun mindenhol épültek a mecsetek. Az egyszerű emberek is kérdezték, hogy miből és minek épül ennyi mecset. Ezek lettek az agitáció melegágyai.

Mégis: ha Szíriában nem is, a legtöbb országban mégis léteztek azok a feszültségek, amelyek 2010-2011-ben kirobbantak.

Egyiptomban igen. Tunéziában nem. Tunézia nehéz eset: ahogy elindult a folyamat, a tunéziai társadalom egy jó része sem vette komolyan, hogy ezt el lehet érni. Egy csomó dologgal szemben persze kritikusak voltak. Tunézia nagyon komoly mértékben abból élt, hogy Líbia embargó alatt volt. Líbia gazdag ország, hatalmas jövedelmei vannak és ehhez mindössze hatmillió ember társul. Amíg embargó alatt voltak, addig kerülő utakon kellett intézni a kereskedelmet. Tunézia sosem volt embargó alatt, úgyhogy Tunézia megvett mindent tőlük, aztán eladta. Ahogy az embargó véget ért, Líbia kiegyezett a nyugattal, a tunéziai gazdaság a közvetítő kereskedelem kiesésével elindul lefelé. Ezen a problémán nem nagyon lehetett javítani, túl azon, hogy Ben Ali fel sem ismerte, hogy ez egy probléma. Az ottani helyzet tartott a katasztrófa felé, de azt lehetett volna kezelni. Ben Ali nem vette komolyan a helyzetet. Ugyanez Kadhafival: nem vette komolyan, kikkel kezdett barátkozni. Obamával van közös fotója, Tony Blair járt Líbiában, Sarkozy járt Líbiában, Berlusconi járt Líbiában; egész Európa odajárt akkor beszélgetni. A 2011 előtti pár évben tehát nem jelentett a líbiai vezetés senkinek gondot, aztán mindenki felébredt, hogy ez egy diktatúra?

Így ünnepelték Mubarak lemondását a Tahrir téren Egyiptomban (Wikipedia)

Az igaz, hogy erős vezetők voltak ezekben az országokban, nem svájci emberi jogi szervezetek ajánlásai alapján működtek. Ám olyan szegénység, olyan fanatizmus van ezekben a társadalmakban, amelyek egy része, bármilyen kegyetlenül hangzik, erős kontrollt igényel. Ezek az országok honnan jönnek? Mit hoznak magukkal? Óriási ballasztjaik vannak. Ezért van, hogy bizonyos szervezeteket így lehet kordában tartani. Meg lehet nézni, hogy Líbia hogy élt és mi ért el negyven év Kadhafi alatt és mit ért el három év demokrácia alatt.

Csak hogy tisztázzuk: az arab tavasz ön szerint egyértelműen amerikai projekt.

Nyugati projekt. Döntően amerikai, de inkább nyugati projekt. Líbia inkább francia-olasz, Tunézia inkább francia-brit, Egyiptom döntően amerikai projekt volt. Szíria szaúdi-katari-amerikai projekt, amiben a franciák-britek-németek kevésbé vannak benne. Olyan ez, mint egy menü: végigesszük az egészet, de én kevesebb levest eszem és több palacsintát, és van, aki több húst eszik, de levest szinte egyáltalán nem. Ezt így kell elképzelni.

Nézzük meg a legautokratikusabb, nyugattól leginkább elzárkózó országokat: Szaúd-Arábia, Mauritánia. Ezekkel az országokkal nem történt semmi. Bahreinben történt: oda bevonult a szaúdi hadsereg, elfoglalta az országot, leverte a forradalmat, ahogy leverte, majd ugyanúgy visszajártak az emberek motor GP-zni. Konkrétan hallottam a magyar tévében, hogy Bahreinben „tárgyalásos úton rendeződött” a konfliktus. Miközben embereket napi szinten vertek még agyon az utcán, a tévé bemondta, hogy ott már jó. A percepciók, amiket kapunk, hamisak, torzak. Tudom én, hogy mikor elmondják, hogy nem is így vagy úgy van, az nagyon éles és bántó tud lenni.

Szíriára visszatérve: hogy kezdődött a konfliktus?

Maróth Miklós professzortól olvastam, azt hiszem, hogy a szírek nem akarták a forradalmat, hanem a nyakukba kapták. Ez igaz, én is abszolút tartom. A mai napig az a történet, hogy az első békés tüntetések után a hadsereg túlreagálta a tüntetéseket, ezek véres atrocitásokká fajultak, amelyből kitört a polgárháború. Az első tüntetés – ezt hozzá kell tenni – 2011 februárjában történt, úgy hívták, hogy a szíriai harag napja: ugyanaz a klisé, amit bevetettek Tunéziában, aztán Líbiában, aztán Egyiptomban, aztán Jemenben és most bevetjük Szíriában és... És nem jött el rá senki. Senki. Az emberek leginkább arra panaszkodtak, hogy mondjuk tízen sétáltak az utcán és elkezdte őket a rendőrség feloszlatni, miközben semmiféle tüntetésre nem igyekeztek. Csak hétvége van, hagyják őket békén. Ezen a szíriai harag napján döntő többségben voltak a Szíriában egyáltalán nem élő emberek.

Az első történet Daraa-ban történt, ahol fiatalok kormányt szidalmazó feliratokat firkáltak az iskola falára. Szíriában azért nem úgy működik a rendőrség, mint általában nyugaton: ők komolyan veszik magukat, el is kapták őket. De jelzem egyébként a bolti tolvajt és a gyilkost is el szokták kapni. Ott nem olyan bűnözési statisztikák vannak, mint nálunk. Bevitték őket, majd volt egy tüntetés azért, hogy engedjék ki őket. Ki is engedték, de egy gyereket közülük valaki elrabolt. Mind a mai napig vitatott, hogy kik, de elvitték, és egy hullazsákban adták vissza a családjának. Erről ment az első pillanattól fogva egyik oldalról, hogy a kormány volt, meg a titkosszolgálatok; a másik oldalról pedig, hogy nem tudjuk, hogy ki volt. Ha az embernek vannak előítéletei a kormánnyal szemben, akkor nem hiszi el, amit az mond, tehát nem fogja kivárni semmilyen vizsgálat eredményét.

Így közvetítette az al-Jazeera a daraa-i eseményeket

A harmadik, ezzel az esettel kapcsolatos tüntetésen tört ki a balhé. A mai napig az a legenda él róla, hogy az emberek békésen vonultak az utcán, tüntettek, és utána a rendőrség belelőtt a tömegbe. Pedig valójában – egy videó tanúsága alapján – egy motoros hajtott bele a tömegbe, lőni kezdett, lőtt a rendőrök felé is, majd elhajtott. A rendőrök eddig a pontig teljes lelki nyugalommal nézték a tüntetést, a lövöldés után viszont elkezdték feloszlatni a tömeget, hogy ne legyen több áldozat. Ezek a képsorok járták be a világsajtót azzal, hogy a karhatalom leveri a békés tüntetést. A szír emberek nagyobb része már inkább külföldi szatellit-tévéket nézett, amelyek masszívan a kormány ellen dolgoztak. Aztán jöttek a mesterlövészek, akik belelőttek a tömegbe. A legenda az volt, hogy a kormány küldi be őket. Kérdés: ha a kormány annyira le akarja verni a tüntetéseket, akkor miért küld mesterlövészeket? A kormány kivinné a hadsereget, aztán agyba-főbe verné őket.

Én személyesen láttam tömegoszlatást Szíriában még a konfliktus előtt: futballszurkolók jönnek ki a stadionból, mennek végig az utcán, megy a szokásos szitkozódás. Engem vitt magával a tömeg. Mire a tömeg a rendőrőrshöz ért, kivonult a rendőrség négy darab rendőrrel. Konkrétan négy rendőrrel és egy hangosbemondóval. Először a rendőr elmondta, hogy el lehet oszlani, a tömeg zúgolódott, majd a rendőr bemondta, hogy „felkérjük a tömeget, hogy oszoljon fel, mert különben...” és három másodperc múlva én voltam egyedül az utcán. Ilyen országban nincs az, hogy tömegtüntetések vannak, kimegy a rendőrség és akkor még mesterlövészeket is küldünk. Nyilván volt valaki, egy harmadik fél, akinek az volt az érdeke, hogy vér legyen, áldozatok legyenek, halott gyerekek legyenek – azzal lehet a legjobban agitálni. Az emberek nagy része ilyenkor már nem várja ki, hogy meg legyen győződve arról, hogy mi történt. Nem mondom, hogy soha sehol nem járt el a rendőrség keze, nem vertek meg, pofoztak meg embereket. De nem ezen a szinten. Az első napoktól fogva lehetett látni, hogy jön be a fegyver Libanonból, Jordániából, aztán szépen lassan megjöttek a fegyveresek is.

Hogyan lett ebből az egészből polgárháború?

Sehogy, mert ebben az országban nincs polgárháború. Szíriában háború van. A polgárháború sulykolása azt a képzetet hívatott erősíteni, hogy a szír társadalomban van valamiféle probléma. Ez így nem igaz. Az ország ellen folyik egy háború. Én nem nevezném polgárháborúnak, amikor például az állami intézményrendszer az egész ország területére próbálja a szolgáltatásait eljuttatni. Nem tesz különbséget felekezetek és etnikumok között. Egy polgárháborúban az állam megszűnik az egész közösségért dolgozni, ahogy azt láttuk Jugoszláviában. Akkor a Jugoszláv Néphadsereg megszűnt Szlovéniát és Horvátországot képviselni és ellenük folytatott háborút. Ez Szíriában nincs így. A szíriai hadsereg nem mondott le egy talpalatnyi földről sem, olyanokról sem, amelyek két éve kikerültek az irányítása alól. Nincs kidobva az államirányításból sem alavi, sem keresztény, sem szunni, sem drúz, sem iszmaili. Nincs ilyen típusú megkülönböztetés. Az állam ugyanúgy működik. Az emberek alapvetően a mai napig bejárnak dolgozni. Az intézmények működnek. Nincs olyan forradalom, ami öt évig tart – öt év után az emberek vagy hazamennek, vagy megdőlt a kormány.

Európai harcosok is küzdenek az Iszlám Államért (Charles Lister)

Azért sem polgárháború, mert a kormány ellen harcoló fegyveresek 60-70 százaléka ma már biztosan külföldi ember. Komoly részben már nem is arabok: pakisztániak, afgánok, afrikaiak, csecsenek, komplett csecsen brigádok. Ezekhez valahogy pénz kerül, a kezükbe meg fegyver. A történet az elején az volt, hogy ők csak megrohanták a katonai létesítményeket, kifosztották és azzal védik magukat. Ezt Líbiában el lehetett sütni, mert ott elég gyorsan lement az egész. De Szíriában öt év után? Milyen nagy lőszerraktárak lehetnek ott, hogy még mindig onnan fegyverzik magukat? Ráadásul elég jó raktárak lehetnek, mert most már a legújabb fejlesztésű amerikai lézervezérelt páncéltörő rakéták kerülnek ki ezekből a „raktárakból”. Vagyis nyilvánvalóan nem onnan.

Mi a helyzet a vegyi fegyverekkel? Obama szerint például ezek bevetése lett volna a „vörös vonal”, ami után az USA beavatkozik.

A híres, Damaszkusz külvárosi eset annyiban nem elszigetelt, hogy mindig amikor valamiféle fordulóponthoz érkezett a krízis – ENSZ BT-ülés, más egyéb – akkor mindig történt valami ilyesmi. Ilyen volt a hulai mészárlás, a hamai mészárlás. Általában gyerekeket lefejezve, a lehető legtöbb vérrel és a kormányra terelve, hogy biztosan ők voltak. Érdekes módon mindig akkor történtek ilyenek, mikor a kormánynak a lehető legkényelmetlenebb volt. Elég ostobák, hogy ha gyerekeket akarnak mészárolni, akkor nem várnak még két napot, amikor már senki sem figyel. De mindig, ha mondjuk szerda délben volt a szavazás, akkor az első képek szerda reggel megjelentek a sajtóban. Ilyen volt ez is.

Az első vegyifegyver-támadás egyébként Alepponál történt. A szír kormány ismerte ezt el először, bejelentve, hogy az al-Nuszra Front volt a támadó és az áldozatok pedig polgári személyek. Kérlelték az ENSZ-t, hogy küldjön le szakértőket, bizonyosodjanak meg róla, hogy ki volt a felelős. Ez a kérés hónapokon keresztül amerikai szabotázzsal találkozott, majd mikor megérkezett a bizottság, azon a napon, akkor hirtelen lett egy vegyifegyver-támadás Damaszkuszban. Hát micsoda isteni szerencse, hogy pont volt kéznél egy szakértőbizottság! A Massachusetts Institute of Technologynak van egy nagyon jó tanulmánya, amely bebizonyította, hogy a szír kormányerők fizikailag nem állhattak a damaszkuszi támadás mögött. Ráadásul jól bizonyítható ma már, hogy az áldozatok túlnyomó része nem damaszkuszi lakos, hanem a tengerpartról származó gyerekek és fiatalok, akiket két-három hónappal korábban raboltak el szabadcsapatok. Ezeket az embereket keresték, és Damaszkuszban kerültek elő.

Tehát akkor ön szerint nem polgárháború van, hanem háború. Kik a hadviselő felek?

A kormány, illetve szövetségesei: a libanoni Hezbollah; Irak és főleg Irán, ami anyagi segítséget, katonai ellátmányt nyújt, tanácsadókat ad; nagy léptékben pedig Oroszország, a leggazdagabb barát, de ugyanígy Kína is, például Iránon keresztül. Illetve vannak az arab világban olyan országok, amelyek igyekeznek diplomáciailag és anyagilag segíteni: első sorban Algéria, Tunézia, Marokkó. A másik oldalon pedig széles e világ minden nyomorult részéből a fanatizálható fiatalok, vallási fanatikusok, etnikailag teljesen vegyesen, egyre nagyobb mértékben európaiak részvételével.

A szír kormánnyal szemben egy egységes iszlamista blokkról beszél, miközben például az amerikaiak állandóan a szír mérsékelt ellenzéket akarják kiképezni és felfegyverezni.

Azt mondják, hogy ők a mérsékelt ellenzéket támogatták, de azt nem mondják meg, hogy mi a mérsékelt ellenzék. Az én kedvenc terminusom a „mérsékelt fegyveres ellenzék”. Ha valakinek fegyver van a kezében, az ugyan hogy lenne mérsékelt? Ezt a terminust hivatalosan is használták a másik kedvencemmel, „a nem halálos fegyvereket szolgáltatunk az ellenállóknak” cíművel együtt. Mik azok a nem halálos fegyverek? Egy székkel is agyon lehet valakit verni. Egy ponton túl jöttek azok a videók, hogy az elfogott katonatisztet halálra tapossák, levágják emberek fejét, megfeszítenek embereket. Eljött a pillanat, hogy ezt nem lehetett vállalni, hogy ők pénzelik. Ezután született meg a „mérsékelt ellenzék”, ők nagyon aranyosak, demokratikusak, ők tulajdonképpen svéd bankárok; és vannak az itt-ott, állítólag a bozótban néhol előforduló fanatikusok, de azokhoz semmi közünk az égegyadta világon. Bezzeg ezek a mérsékeltek nagyon-nagyon jó fiúk.

A „mérsékelt fegyveres ellenzék” harcosai (AP)

A Szabad Szír Hadsereg az elején közkatonákból, civil életbe visszatért emberekből toborzódott; főtiszti állományból, tiszti állományból alig sikerült egyet-egyet szerezni. Azok, akiket később mutogattak, hogy tábornok, meg ezredes, meg vezérezredes, ők általában olyan emberek, akik őrmesterként, alhadnagyként dezertáltak, és már a Szabad Szír Hadsereg keretein belül lett belőlük főtiszt, miután ők egymást kinevezgették. Az ő nagy részük is elvérzett 2012 nyarán, ma már egyáltalán nincsenek. Van sok helyi, spontán alakult brigád, ezek folytak össze egy-egy nagyobb ernyőszervezetté: az egyik a Szabad Szír Hadsereg, a másik az al-Nuszra, a harmadik az Iszlám Front és van a Dā‘iš, azaz az Iszlám Állam Irakban és Szíriában. Nem tudom, miért Iszlám Államként hivatkozik rá a sajtó, ugyanis ők nem váltottak nevet. A Dā‘iš egyedül az, amelyik nagyrészt homogén. A többi kicsi milícia ide-oda vándorol a nagy zászlók alatt. Bőven vannak olyan brigádok, amelyek hétfőn a Nuszrához, szerdán és csütörtökön Szabad Szír Hadsereghez és minden második szombat délután az Iszlám Fronthoz tartoznak. A mérsékelt ellenzéki akármi lehet, mégis dollár- és eurómilliókat adtak a nyugati országok a politikai ernyőszervezetnek.

Hogy kerül képbe az Iszlám Állam? A médiamegjelenéseikkel például mindenképp kitűnnek a tömegből.

Az előző fanatikusok is szerették a médiát; a különbség az, hogy most már mi is szeretjük átvenni az ő médiájukat. A Dā‘iš első fejlevágós videói hamisak egyébként. Azért vagyok biztos benne, mert én előtte is bőven láttam ilyen videókat: senkinek semmi problémája nem volt azzal, hogy mutassák a torok átvágását, ahogy fröcsög a vér. Amerikában használják ezeket a narancssárga börtöngúnyákat, tehát nyilván oda szól az üzenet. Ezeken az első videókon nem lehet látni, ahogy a fej elválik a testtől. Utána, hogy milyen fej van milyen test mellett, azt már Photoshoppal is meg lehet csinálni.

Ez arra jó, hogy az amerikai közvéleményt agitálja arra, hogy ha majd megint be akarunk menni Irakba, meg Szíriába, akkor senki sem fog tiltakozni. Ha elég ilyen videót nézek meg, és azt mondja a kormányom, hogy ez már tűrhetetlen, be kell menni és embereket kell küldeni, akkor a döntés ellen nem lesz tömegtüntetés. És ha még lenne is, öt perc alatt szétszedi a média, hogy ez a terroristák támogatása.

Visszatérve: mit tud az Iszlám Állam, amit más nem?

Az Iszlám Állam egy bejáratott cégér volt. Az életét 2004-2005 körül kezdte Irakban, majd 2009-ben kifújt. Aztán valahogy, 2012-ben előkerül: maga a vezető Abu Bakr al-Bagdadi is amerikai kézen volt. Nem ő az egyetlen komoly terrorista múlttal rendelkező ember, aki - érdekes módon - nyugati kezekből előkerült. Több ilyen brigádvezető van, akik Szíriában Guantanamóból jelentek meg. A Dā‘iš Irakban és Szíriában is fel lett használva; Irakban is komoly politikai haszon van ebből az amerikaiaknak, és Szíriában is. A Dā‘iš bombázásával végre el lehet érni azt, ami előtte három évig nem ment: be lehet repülni Szíria fölé és lehet bombázni. Hogy aztán ők mit fognak lebombázni... Eddig még állítólag nemes dolgokat bombáztak le: Dā‘iš-központ, meg Dā‘iš-vezető; de hogy mikor lesz az, hogy véletlenül a szír hadsereg előrenyomulása közben a parancsnoki központját lebombázzák... Ilyen az iraki hadsereggel már megtörtént idén Tikrit ostrománál, ahol az amerikai légierő „véletlenül” nem a terroristákat, hanem az ellenük küzdő iraki kormánycsapatokat bombázta. '91-ben az iraki hadsereget az amerikaiak egy hét alatt a kőkorig bombázták le. Pedig az az iraki hadsereg volt, nem voltak gyenge gyerekek. Most itt van ez a Dā‘iš nevű szétszóródott valami, ezt több mint egy éve bombázza az amerikai hadsereg, és eddig még köszöni szépen, teljesen jól van. Az amerikaik hagyják, hogy a szaúdiak és a katariak futtassák ezt a szervezetet, és masszívan kihasználják.

Miért jó ez az USA-nak? Mire megy ki a játék?

Más az érdek Irakkal szemben és más az érdek Szíriával szemben. Utóbbi inkább presztízskérdés: a cél, sikerüljön végre bedönteni az országot, és tovább lehessen mozdulni. Az elején inkább az volt, hogy az „arab tavasz” nevű láncot fel lehessen vinni Iránig, sőt, lehetőleg Oroszországig. Emlékszem a Vörös téri tüntetésre az elnökválasztás után, amellyel kapcsolatban a tévében elhangzott, hogy „elemzők szerint megkezdődött a szláv tavasz”. Mikor rájöttek, hogy ebből nem lesz semmi, akkor nem vitték tovább. Szíriában tehát az a cél, hogy bedöntsék, és haladjanak tovább, legyen erő másra; és odaadják ajándékba a régiós barátaiknak: a törököknek, szaúdiaknak, katariaknak, akiknek ez kő keményen gazdasági érdek.

Irakkal szemben más van: tőlük elvárták, hogy besegítsenek ebbe a szíriai történetbe, ők nem segítettek be. Arra vártak, hogy végre az amerikaiak kivonuljanak, és akkor jóban lesznek Szíriával, Iránnal; a saját gazdaságukat pedig az amerikai privatizáció után visszaveszik a saját kezükbe, valamint az észak-iraki kurd autonómiát is visszaszorítják egy kontrollálható mederbe. Erre megjelent a Dā‘iš. '14 elején, január-februárban kezdenek el először városokat elfoglalni. John Kerrynek az volt a híres válasza, hogy ez az ő harcuk, semmi közünk hozzá. Aztán érdekes módon a Dā‘iš megvárta az iraki választásokat, hogy mi lesz az eredmény. Most először nem volt balhé, nem volt tömegkatasztrófa, nem volt korrupció, semmi ilyesmi – aztán rögtön utána elfoglalta a Dā‘iš Moszult. Milyen érdekes, hogy egy ilyen terrorszervezet kulturáltan várt három-négy hónapot, megvárta a választási eredményt. Tök aranyos, hogy egyetlen egy választási irodát sem akartak felrobbantani. Nem aranyosak?

Amerikai katonák Irakban (Wikipedia)

Az a lényeg, hogy legyen egy fortyogó katlan, ami okot teremt arra, hogy bemenjünk, és ismét leálljunk háborúzni, és mi rendezzük el a területet. Bush volt ENSZ-nagykövetétől, John Boltontól hangzott el nemrég, hogy egy megoldás van: Irakot szét kell szedni három részre. A kurd részt gazdaságilag kiszipolyozzák öt perc alatt, az nem probléma; az északnyugati, főleg szunni vidékkel lehet a törököket fenyegetni, ahonnan lehet a szíreket felfegyverezni, lehet az irakiakat fenyegetni de fel lehet használni Irán ellen is. Délen pedig alakulna Baszra körül egy kis állam, ami már semmilyen

Mit csinál Törökország?

A törököket felhasználták. Megmondták nekik, hogy nézzétek srácok, ezt mi csináljuk, Tunézia bejött, Líbia bejött, Egyiptom bejött, percek alatt dőlnek meg ezek az országok: ne gondoljátok, hogy Szíria tovább fogja bírni. Akkor Szíria jó barátja volt Törökországnak. Megmondták a törököknek, hogy hülyék vagytok, hogyha döglött lóra szavaztok: inkább szálljatok be a buliba, segítsetek és ti is kaptok a tortából. Beszálltak a buliba, aztán nem dőlt be Szíria. Azóta is az van, hogy "még egy kicsit adjatok rá, és tök jó lesz. Nyissátok meg a határokat, hogy átmenjen a fegyver, a fegyveres; fogadjátok be a menekülteket a táborokba, amelyek mellett beindítjuk a kiképzőtáborokat. Konkrétan katonai támaszpontok létesültek, ahol csak ezeket az ellenállókat pénzelik, fegyverezik, képzik nyugati szervezetek. Aztán mondták, hogy ez sem elég, akkor pilóták mentek be, katonai szakértők; végül a határ menti területeken konkrétan a török tüzérség nyit utat a Szíriába érkező fegyvereseknek. A törököknek az a legnagyobb problémája, hogy ők teret adtak ennek az egész militáns-fegyverzésnek, és a hivatalos adatok szerint náluk van hivatalosan kétmillió, valójában ötmillió menekült. Ha közülük mindenki jószándékú emberi jogi aktivista lenne, az is óriási terhet jelentene a társadalomnak. De itt vannak hosszú szakállas betegek – már Isztambulban, Ankarában, Trabzonban, Izmirben. Ez létében fenyegeti a török államot. Ettől nem lehet úgy megszabadulni, hogy „jó, jó, eddig azt gondoltuk, hogy be fog jönni, de most már nem, úgyhogy terroristák vagytok és lecsukunk titeket”. Abból merényletek, robbantások lesznek. Nekik is az lenne a legjobb, ha sikerülne a szír kormányt bedönteni, ezt az egészet áttolni a határon és aztán lezárni.

Mi történik a kurdokkal?

Egyszerűbb a kurdok ellen háborúzni, a PKK-t visszaszorítani, mint a Dā‘iš ellen bevonulni, főleg úgy, hogy az iszlamisták nagy részét ők képezték ki, ők adtak nekik fegyvereket. Hülyék lennének nekimenni a Dā‘iš-nek, miközben az országban egy csomó sejtjük van. Hülyék lennének beküldeni a hadsereget egy tulajdonképpen céltalan háborúba, lekötni ott a legjobb erőiket, hogy aztán otthon robbantsanak. A Dā‘iš eddig a török határt tiszteletben tartotta. Ezt nem kell piszkálni. Volt egy kurd megbékélési folyamat az Erdoganék alatt, jó eredményeket hozott. De a választás elbukása után egyszerűbb elővenni és meglovagolni a kurd kérdést, és amennyiben az amerikaiak háborúra kényszerítik őket, inkább velük háborúznak, mint a Dā‘iš-sel. Ez a társadalomnak is sokkal jobban eladható.

Mit tesz Szaúd-Arábia és Katar?

A szaúdiaknak megvan a maga messianisztikus tudata, ő mindenhol a saját ideológiáját, ezt a vahhabi ultrafundamentalista iszlámot támogatja. Ez működik kormányzati szinten, félkormányzati szinten a segélyszervezeteken keresztül és egyéni szinten is, a királyi család egyes tagjainak magánvagyonán keresztül. A mostani király volt az egyik legnagyobb pénzcsap-kezelő. Vele kapcsolatban már 2008-2009 táján felmerült, hogy abból a pénzből bőven jut terroristákhoz is pénzt. Ő azt mondta, hogy ők a pénzt vallási szervezeteken keresztül a legjobb szándékkal adják. Hogy ők mire költik, ahhoz már semmi közük. Másrészről ebben van anyagi érdek is. Az egyik legendás cél, hogy a katariak szeretnék a gázukat gázvezetéken Európáig eljuttatni - ebben egy ország akadályozta őket, Szíria. A szír kormánynak be volt ígérve, hogy ha nem engedik a gázvezetéket, akkor megy más. Most megy más, ezt látjuk. A katariak és a szaúdiak is rivalizálnak: a Dā‘iš szaúdi szponzorációjú az al-Nuszra pedig katari.

Ők tartják rettegésben a Közel-Keletet

Mi Oroszország stratégiája?

Változik a világ. Az amerikai hegemónia lassan elmúlik. Az USA rohamosan veszít a presztízséből, mert úgy viselkedik, mint egy birodalom: megszálló, elnyomó, tiszteletlen, erkölcstelen birodalom. Oroszország pedig nem annyira gyenge: megvannak azok a minimumai, amire azt mondja, hogy nem engedi el. Amerre megy a világ, az használ az oroszoknak és a kínaiaknak. Az erejük nő, az ő demográfiai mutatóik is jók – még az oroszoké is, a kínaiaké pedig abszolút. Övék a jövő. A gazdasági adatok azt mutatják, az utóbbi tizenöt-húsz évben, hogy folyamatos az eltolódás Kelet-Ázsia felé – Kína, Szingapúr, Korea felé. Amerika szorul ki innen, fél Afrikát megették a kínaiak, és most már Dél-Amerikában is vannak ezeknek az országoknak barátai. Vannak bizonyos pontok, amire azt mondják az oroszok, hogy leszúrom a botot: ezt meg is tudom védeni, és ebből már nem engedek. Líbia nem volt ilyen: meg kéne védeni, túl messze van, Kadhafi mellé nem lehet odaállni, a líbiai hadsereg egy vicc. A szír hadsereg viszont megmutatta  az utóbbi öt évben, hogy nem vicc, van értelme nekik fegyvert kölcsönadni: nem szórja el az utcán, nem robban fel vele, mint a szaúdiak. Felírogatják, hogy mit adnak, aztán majd behajtják a tartozást. A kínaiaknak ugyanez. Ők teljes lelki békével hátradőlnek és végignézik, hogy milyen aranyosak ezek az amerikaiak, fullasztják magukat Ukrajnában, Líbiában, meg fél Afrikában, Szíriában, Iránban, Venezuelában. Övék a jövő. Ez a kérdőjel húsz éve ott lebeg a Fehér Házban. Csak úgy voltak az arab tavasz elején, hogy van tíz évünk, aztán rájöttek, hogy inkább öt, bele kell húzni, vissza kell szedni ezeket az országokat. Irak a prognózisok szerint Dā‘iš ide vagy oda, 2025-2030-ra a világ legnagyobb olajexportőre lesz, megelőzi Szaúd-Arábiát. Mi lenne Dā‘iš nélkül? Ezt az országot azért nem árt stabilizálni.

Mi a helyzet Iránnal?

Irán nem igényel hosszú magyarázatot. A szír kormány katonai szövetségese, nem ideológiai. Megvannak a közös ellenségek, ez főleg az USA, és megvan a közös jövőkép. Ez a brigád egymásra talált. Van annyi gazdasági mozgásterük, hogy meg is tudnak valamennyire az amerikaiaktól szabadulni. Algéria nem tudja megcsinálni, mert ki van téve a nyugatnak. A másik: irániak felfogták, hogy az arab tavasz feléjük tart, ráadásul az amerikai hadsereg ott van Pakisztánban, Afganisztánban, Irakban, és a közepén ott vannak ők. Irán igyekszik a saját területén kívül megvédeni magát: ha Szíria bebukik, akkor a Hezbollah bebukik és akkor Irán régiós kapcsolatainak jó része is bukik.

És Izrael?

Ma már nagyon jó dokumentumfilmek jönnek le, az izraeli kettes csatornán is, hogy a kedves Benjamin Netanjahu lejárt a Golánra látogatni szír felkelőket, akiket tábori kórházakban látott el az izraeli hadsereg. Nincs mit titkolni: pénzelik, fegyverzik, támogatják a felkelőket. Az izraelieknek technikailag hatalmas, modern eszközállománnyal bíró, jól képzett, lelkes hadserege van, amit egy gombnyomásra tud mozgósítani. Ez egy hatalmas előny. Nekik a Dā‘iš-től és a legtöbb fanatikus elmebetegtől nincs félnivalójuk, hagyják is a szaúdiaknak, hogy pénzeljék őket. Az Öböl-monarchiák és Izrael között egyébként nagyon jó barátság van. Vállaltan nincsenek kapcsolatban, csak kereskedelmi irodákon keresztül. Az izraelieknek az jól jön, hogy a valódi problémát jelentő szír kormányt kiiktassák és utána hagyják, hogy káosz legyen. Az izraeli hadsereg sohasem volt szívinfarktusos, hogy rálőjön arra, aki fenyegetést jelent. Hogy most éppen milyen egyenruhában van, az tökmindegy, ha átjön a határon, szitává lövik. Oda tudnak hatni a szaúdiakra, hogy a pénzelés útján szóljanak már oda, hogy az a határ igazi határ. Meg lehet nézni, hogy a kedves fegyveresek kit tartanak ellenségnek: a szekuláris kormányt; Iránt és a síitákat; az amerikaiakat; Izraelről meg majd megbeszéljük. A Dā‘iš ott van Líbiában, barátaik ott vannak Egyiptomban, beszüremkedtek Gázába, ott vannak Szíriában, Libanonban, Jordániában tömegtüntetések vannak a Dā‘iš-ért, voltak robbantások Szaúd-Arábiában. Körbeveszik Izraelt, és érdekes módon Izraelben még egy sörösdobozt sem vágtak egy rendőrhöz. Az a terrorszervezet, ami lerohanja Moszult egy délelőtt, ami sakkban tartja a fél szír hadsereget, eddig egyetlen bombát sem tudott bevinni Izraelbe. Az izraelieknek az a jó, ha bedől a szír kormány, aztán a káoszban a szírek eszik egymást, addig sem jelentenek nekik fenyegetést.

Van kiút a válságból?

A megoldás nagyon egyszerű: amikor véget ér a terrorszervezetek pénzelése, akkor véget ér az egész – a szír és az iraki hadsereg hónapok alatt fel tudja számolni ezt az egészet. Hogy mikor hagyja abba Szaúd-Arábia és Katar ezeknek a szervezeteknek a pénzelését? Az attól függ, hogy az amerikaiak mikor döntenek úgy, hogy abbahagyják. Ezt a programot tulajdonképpen ők futtattatják a szaúdiakkal, a katariakkal, meg a törökökkel. Most azért van viszonylagos nyugalom, mert jön az elnökválasztás. Nincs értelme leállítani, mert az új elnök lehet, hogy újrakezdené; befejezni pedig ő is be tudja majd. A megoldás ennyi lenne: békén kell őket hagyni, és akkor ezek az országok visszatalálnak a maguk talpára, akárhány sebből vérzenek. Szíria tuti, Irak is megoldható, Líbiára viszont nincs megoldási lehetőség. ott egy húsz éves tömegmészárlás után jönni fog egy új Kadhafi.

Migránsok Röszkén

És a végére egy aktualitás: miért most indultak útnak a menekültek a régióból?

A menekültek fele – ez tolmácsként a személyes tapasztalatom – Pakisztánból és Afganisztánból jön, ahol nem most lett rossz a helyzet. Ez egy hipotézis, de az is lehet, hogy elkezdték kiüríteni a török, iráni, pakisztáni menekülttáborokat. Ha ez igaz, akkor az irániakat is és a pakisztániakat meg lehet érteni: ezeket a háborúkat nem ők kezdték, nem ők akarták, az elejétől mondták, hogy ne csinálják. Aztán az ő nyakunkon ragadt a menekültállomány. Elég volt – gondolhatják. Ha Angela Merkel annyira szeretné a menekülteket, elküldünk pár milliót. Törökország ugyanez. A menekülteket sehol sem marasztalják őket, se ott, se a Balkánon. Maga a menekült miért indult el? Csomó olyat látni, aki lehúzott másfél évet egy török menekülttáborban. Osztrák titkosszolgálati jelentések írták, hogy például Líbiában amerikai szervezetek konkrétan agitálják az embereket, hogy indulás Európába. Ilyesmit lehet hallani a török menekülttáborok kapcsán is.

Hasonló sztorik között, hasonló információmennyiséggel indulnak el az emberek, függetlenül attól, hogy szír, pakisztáni, vagy iraki. Mindenki teljes meggyőződésben vagy, hogy ő átér, és jön a Kánaán. Csomóan mondták, hogy ha tudták volna mi van Magyarországon, akkor el sem indul Görögországból, mert ott ENSZ-es tábor van. Valaki szólt neki, hogy tessék elindulni. Ha ez a hipotézis igaz, akkor el lehet mondani, hogy világszinten az amerikaiaknak az oroszokkal és a kínaiakkal óriási sakkmeccsük van, ami Ukrajnában, Irán körül, Latin-Amerikában zajlik. Amerikának nincs szüksége egy kötözködő Európára, pláne nem egy vetélytársa. Ha elárasztja menekültekkel, a saját akciói „melléktermékeivel”, az EU mint szuperstruktúra bele fog fulladni ebbe az áradatba. Schengen lebontása... Ez a legikonikusabb dolog. Hogy ez is megszűnik, azzal az egész EU-projekt megy a kukába. Ráadásul senki sem fog problémázni, ha azt mondják az amerikaiak, hogy menjünk háborúzni Irakba. Hát menjünk, csináljuk! Olyan már nem lesz, mint amikor 2003-ban az iraki háború elején a németek meg a franciák tüntetőleg nem vettek részt. Vajon mennyi obstrukció lesz Európa részéről a TTIP-vel szemben, ha ezzel a kérdéssel kell foglalkoznunk?

Megoldhatatlan történet. Merthogy jönnek. Valamit velük csinálni kell. Etetni, elszállásolni, aztán kitalálni, hogy mit akarunk velük. Azt akarjuk, hogy letelepedjenek, és németek, magyarok, osztrákok legyenek? Vagy csak hogy egymás mellett éljünk? Vagy vissza akarjuk majd őket küldeni? Ha visszaküldjük őket, hova? Nekünk van arra kapacitásunk, hogy egyesével leüljünk elbeszélgetni, és megtudjuk, hogy ő egy terrorista, vagy egy életét unt szabó Iszlamabad-külsőből, vagy egy háború elől menekülő szerencsétlen? Oké, az utóbbit befogadjuk. A szabónak megmondjuk, hogy fáradjon vissza Iszlamabadba, mert ott simán meg lehet élni, csak kicsi a fizetés. Ez tiszta. A terrorista is tök tiszta, mert vagy mi, vagy ők bebörtönzik és kész. De ezt ki fogja eldönteni? Erre nincs kapacitás.