Nettó szívatás

„– Csak kell a jognak is reagálnia a krízishelyzetre.

– Nem a jog reagál, hanem a jogalkotó, ő pedig a reakcióját megválaszthatja. Ami a magyar–szerb határon zajlik, az világméretekben nem új. Ruandából kétmillió ember vándorolt el a szomszédos országokba, Afganisztánból ötmillióan menekültek Pakisztánba, Iránba, Bangladesből Indiába tízmillió ember. A négy és fél milliós Libanonban 1,2 millió szíriai él.

– De ez itt Európa.

– Az valóban új, hogy a mi kontinensünket is ilyen nagy számban érték el az útra keltek. Az európai országok szuverenitásuk fontos elemének tartották, hogy képesek ellenőrizni, ki jön be a területükre és ki távozik onnan. A menekültjog viszont a hagyományos formájában a menekültekre fókuszál, amikor kimondja: a határátlépéshez nem kell útlevél, vízum, egyéb okmány. A két gondolkodásmód – a reguláris migráció totális kontrollja és az irreguláris migráción belül az illegális megakadályozása, valamint a menekültek beengedése – összevetéséből adódik, hogy ha valaki menekültnek mondja magát, hivatalos eljárás keretében dől el, az-e vagy sem. Ha nem az, átminősül illegális határátlépőnek, de addig a helyzete függőben van. Majd az eljárás legalizálja a belépését, vagy kimondja, hogy el kell őt távolítani. Így a fikció fennmaradhatott, hogy egy ország területén csak az van, akit beengedtek. De azzal, hogy ilyen sokan jönnek, az elv alkalmazhatatlanná vált. Az érintett országok úgy válaszolnak a kihívásra, hogy zárójelbe teszik a jogi rendszerüket. Ha Magyarország így tesz, akkor valójában az egész schengeni államcsoport feladja az igényét, hogy kontrollálja a határait.

Magyarország egyedül képtelen orvosolni ezt a helyzetet. A menekültekről való gondoskodást közös ügynek kell tekinteni.

– Ebben a helyzetben érthető a kerítésépítés, nem?

– Nem, szó sincs róla. Hogy lehet azt megérteni? Mit akar ezzel kérdezni?”