„Hogyan lesz fontos az együttműködés a kapitalizmus megértésében?
A központi gondolat Ronald Coase Nobel díjas közgazdásztól származik: a piacgazdaság alapjelensége nem a verseny, hanem az együttműködés. Ennek van egy nagyon alapvető logikai magyarázata: amikor piaci versenyről beszélünk, mondjuk egy sportversennyel vagy egy fegyverkezési versennyel szemben, az alaptevékenység a csere. Verseny abból fakad, hogy a cserének, mint az együttműködés egy formájának a szabadságát megengedjük. Minden olyan esetben, amikor a szabadságnak teret nyitunk, akkor megjelenik a versengés. De nem szabad elfelejteni azt, hogy nem beszélhetünk általában versenyről. Egymással szöges ellentétben álló dolgokat is nevezhetünk versenynek. Versengés egy háború is, ahol az egyik fél legyőzi a másikat, de teljesen más struktúrája van a piaci versenynek. Ebben eladók versenyeznek más eladókkal, illetve vevők más vevőkkel, de az alapja a kölcsönösen előnyös együttműködés. Ez tulajdonképpen nem egy Coase-tól származó gondolat, ő is hangsúlyozza, hogy ez Adam Smith gondolatának felmelegítése, aktualizálása.(...)
Mi a helyzet ott, ahol nem találunk ilyen szép hagyományokat? Sokszor halljuk azt, hogy az intézmények importja elbukott, de sokan szorgalmazzák a külföldi jó példák átvételét is.
A legtöbb intézményi változtatás az intézményi import vagy transzplantáció, átültetés. Ha megnézzük, hogy a magyar jogrend miképpen jött létre, akkor biztosan találunk olyat, ami teljesen “bennszülött” megoldás, de valószínűleg majdnem minden eleme olyan, hogy valamilyen másik európai országokból lett összecsipegetve, egyik helyről többet, a másikról kevesebbet átvéve. Ez azért is van így, mert egy tökéletesen új vagy újszerű intézményt kitalálni gyakorlatilag lehetetlen.
Ha valamit valahonnan kioperálunk, akkor lesz sikeres, ha a szervezet, ahonnan kioperáltuk, hasonlít az itteni szervezethez. Ebből adódik az, hogy nem feltétlenül érdemes sem a nemzetközi konszenzust, sem a „legjobb gyakorlatnak” feltüntetett dolgot követni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az a közeg, ahonnan át akarunk venni, hasonlít-e a mi közegünkre. Ezért nem mindegy, hol keresünk, és ott miket veszünk figyelembe. Magyarországon egy nagy vakság, hogy a régióbeli példákat nagyon ritkán vizsgáljuk és elemezzük. Lehet, hogy az Egyesült Királyságban kiválóan működik egy jogintézmény, ami nekünk megtetszett, de nálunk más az egész jogi rendszer gyakorlatilag összes paramétere, ami ezt befolyásolhatja. Ezért jó eséllyel vagy nem fogják használni, vagy teljesen más eredményhez fog vezetni.
Tudunk olyan példát mondani a világból, ahol a fenti intézményfejlesztési elveket alkalmazzák és ez akár is sikerre is vezet?
Bizonyos szempontból Kína jó példa erre. Egyrészt Ronald Coase a kínai közgazdászok és gazdaságpolitikusok körében egy fontos név. Amikor a tudós száz éves volt, akkor minden valamirevaló kínai közgazdász összeült, és szerveztek egy születésnapi konferenciát. Ezt nem akarom abszolutizálni, és innen messziről biztosan van egy fénytörése a dolognak, de az biztos, hogy ő sokkal fontosabb szerző az ottani közgazdászok, kutatók számára, mint nekünk.
Ezen kívül van egy fontos affinitás a kínai gazdaságpolitikai gondolkozás és az intézményi gazdaságtan között, ami annak a történelmi helyzetnek a velejárója, hogy Kínában gyakorlatilag a szocializmusból nőtt ki a kapitalizmus. Ez ahhoz hasonló, ahogyan nálunk is elkezdett növekedni a kapitalizmus felé vivő intézmények köre a Kádár-rendszer idején. Csak éppen nálunk a kapitalizmus létrehozásának fő kérdései a politikai rendszerváltás hatására rendszerszintűnek tűntek fel. Bár az 1990-es évek elején nálunk is ismertek voltak Coase és Williamson gondolatai, de nem tűntek relevánsnak, mert azok a részletekről szólnak. Kínában nem ez történt, ott a graduális intézményépítés folyamata folyt tovább. Később, a közgazdaságtudomány részben éppen a kelet-európai tapasztalatok, nem várt kudarcok nyomán fejlődött, amiből Kína aztán közvetett módon megint tanulhatott.”