„A globális pénzügyi válság kirobbanása óriási sokként érte az eurózónát. Kiderült, hogy a görögök tönkrementek, az ingatlanlufik kipukkadtak, a nemzeti fizetési mérleg korlátok léteznek, a bankrendszer súlyos helyzetben van, a reformok elmaradása miatt az eurózóna pedig egyszerűen nem lett optimális valutaövezet. A megrázkódtatás hatalmas veszteségeket okozott elsősorban a periféria országainak, de a divergencia közvetetten a teljes Európa-projekt kudarcának bizonyítéka.
A schengeni képződmény szintén az első nagyobb sokkra omlott össze. A menekültek áradata megoldhatatlan feladat elé állította az egységes külső határokat. Görögországot a tehetetlensége folytán egyszerűen kiírták belőle, de a többi országot is felkészületlenül érte az áradat. A kezelhetetlen migráció társadalmi feszültségeket szít, és többek között biztonságpolitikai kérdéseket vet fel. A biztonságos és befogadó Európa mítosza a múlté.
A válságok okozta károk éppen azért nagyok, mert az uniós intézmények rosszul működnek. A közös költségvetés hiánya, az EKB korlátozott mandátuma, a pénzügyi szabályozó rendszer tökéletlenségei, az amerikainál lényegesen mélyebb és elhúzódóbb válságot hozott Európának.
Ugyanez fenyeget a menekültválságban is. A dublini egyezmény életszerűtlen és alkalmazhatatlan, a fizikai infrastruktúra kezdetleges, a kvótarendszer egyelőre csak kósza (és kétséges sikerű, de legalábbis biztosan nem végleges megoldást hozó) ötlet, a bevándorlásnak még az elfogadottságáról sincs konszenzus, nemhogy a kezeléséről. Totális a felkészületlenség.
Amikor a közösség nem képes hatékony válaszokat szülni, akkor jön az egyénieskedés. Mivel nincs artikulált közösségi érdek, a politikai képviselet pedig kizárólag nemzetállami sikerben/kudarcban méretődik meg, ezért az EU hirtelen önálló országokra »szakad szét«.”