Dodók nyomában

„A távoli, kies és regényes Mauritius szigetén – tudják: ahonnan a bélyeggyűjtők szent Grálja a kék Mauritius származik – élt a dodó nevű madár. Raphus cucullatus – ahogyan a tudós emberek elnevezték. A dodók eredetileg és rendszertanilag a galambalakúak – ugyanezen tudós emberek szerint Columbiformes – rendjébe tartoztak. Karcsú, gyorsröptű, élénk figyelmű állatok voltak, mindenük megvolt ahhoz, hogy túléljék egy vad és ellenséges világ kihívásait. Mert a világ bizony vad és veszélyes volt körülöttük. A levegőben villámszárnyú, kegyetlen tekintetű sólymok, a földön éles fogú ragadozók portyáztak, aki élni akart annak figyelni kellett. Fészkeiket vad, meredek, hozzáférhetetlen sziklákra rakták és a dodók ősei hamarabb tanultak meg repülni mint járni.

Az ősdodók azonban, a veszélyekre fittyet hányva, büszkék és magabiztosak voltak. Gyors szárnyaikon kalandvágyó kirándulásokat tettek messze a tenger fölött, élvezve a vad szeleket és a gyors repülés gyönyörűségét. Egy napon aztán megtalálták Mauritius szigetét. A sziget nagyszerű éghajlattal, bőséges élelemmel rendelkezett és – ami a legfontosabb – nem voltak ragadozók. A dodók, úgy érezték, megtalálták az édenkertet. Letelepedtek hát és sok-sok nemzedéken keresztül háborítatlanul, boldogan éltek. A szigeten élő többi, hozzájuk hasonlóan békés élőlénnyel jól kijöttek, nem zavarták egymást.

Mivel repülni szép ám fárasztó szórakozás és a paradicsomban szükség sem volt rá, lassacskán teljesen leszoktak róla, minek strapálják magukat. A jólét és a repülés hiánya egyre kövérebbé tette őket és egyre nagyobbra is nőttek, a nem használt szárnyaik pedig már nem is bírták el a súlyt, úgyhogy szép lassan teljesen elfelejtettek repülni. Tulajdonképpen gondolkodni is elfelejtettek, mert hiszen egy tökéletes világban az is fölösleges. Voltak persze – bizonyára – konzervatív dodók, akik repülni akarták tanítani az ifjúságot és az éberségről prédikáltak nekik, ezeket azonban paranoid gyűlölködőknek tartották és senki sem hallgatott rájuk. »Tökéletes világban élünk, ki fenyegetne bennünket?« – mondogatták.

Elvégre ezt nevezik fejlődésnek.

Történt azonban, hogy egy napon tengerészek kötöttek ki, akik a távoli India felé hajóztak, hogy kincseket és fűszereket szerezzenek. Nekik is nagyon megtetszett a sziget és mivel a hosszú tengeri utakon ugyancsak elfogyott az élelmük, konyhájukat a dodók húsával dobták fel. A dodók eleinte örültek az idegeneknek, úgy vélték, hogy eseménytelen és – lássuk be – dögunalmas életükbe új, érdekes színt visznek majd. Keserűen csalódniuk kellett. Mivel a dodók sem éberek nem voltak, sem repülni nem tudtak, a hajószakácsoknak könnyű dolguk volt, egyszerűen furkósbottal verték agyon őket. A dodók érezték, hogy nincs valami rendben, de mivel gondolkodni sem tudtak már, nem jutott eszükbe semmi.

Addig morfondíroztak a problémán, míg az utolsót is agyoncsapták közülük. Így haltak ki a dodók.”