Az elveszett rakéta

„Pedig biztosan sokat tanulhattam volna a könyvből, ha fizikaórán szemléltető példaként kerül elő egy agilis tanár előadásában, nem pedig egy nehézkes szövegben - ami valószínű azért is nehezebben befogadható számomra, mert a fordítása is közel negyven éves. Meg kell hagynom, van abban valami bájos, amikor egy olyan lény szemén át látjuk a világot, aki 5 centivel magasodik a föld színe fölé, és el sem tudja képzelni, mi az az ugrás vagy dobás. Érdekes gondolatkísérlet a Meszklin, csak sajnos egy idő után nem kifejezetten érdekel, mi történik a meszklinitákkal. Ugyan újabb és újabb akadályok elé kerülnek, de ezek sem hozzák izgalomba az embert - még talán akkor tudott a legjobban érdekelni a sorsuk, amikor más bennszülöttekkel kerültek konfliktusba, de ott is igazából az foglalkoztatott, miben mások és miért. De ezek a részek sem voltak annyira erősek, hogy kiemeljék a könyvet az átlagos színvonalból.

Ez sajnos a hard SF sajátja: könnyen elavulhat. Szerencsére - véleményem szerint éppen a Kuczka által kárhoztatott Új Hullám hozadékaként - a mai hard sci-fi sokkal inkább enged a fantáziának, sokkal merészebb, több teret hagy a képzeletnek, így el tudja kerülni valamennyire ezt a csapdát. Emellett pedig ma már kevés szerző engedi meg magának azt a luxust, hogy a történetet teljesen marginálissá tegye, hogy tudományos tézisek gyűjteményévé változtassa a könyvét - de azért vannak ilyenek, elég csak Kim Stanley Robinson 2312 és Aurora, vagy David Brin Existence című könyveire gondolni. Mindenesetre ma a hard nem feltétlenül emészthetetlent jelent, és bár lehet, hogy sokan jobban kedvelik azokat a könyveket, amikben a tudományt könnyebben megérthetik, én inkább a extravagáns, mozgalmas, és a tudomány új távlatait felvillantó hard science fiction mellett teszem le a voksomat.”