„Lefejeztek egy lányt Indiában. Mégpedig a testvérei. Lehet szörnyülködni innen, Európából. Lehet az esetet kriminalizálni, s azt mondani, hogy itt egy szimpla bűntény történt. Csakhogy ez nem így van. Abban az összefüggésben, abban a kontextusban, abban a kultúrában ez a szörnyű büntetés az elkövetők és az ottani közösség számára is erkölcsi tettként tűnik fel. A büntetésnek ez a brutális módja ott az erkölcsi hagyomány része. Az is egy kultúra. Ezek a lefejezős fiúk amúgy bizonyára egészen kedvesek. Talán még egy jót beszélgethetnénk is, ha összefutnánk velük a világ valamely pontján. Ők ugyanis nem bűnözők. Szerették a testvérüket. Nem kétséges azonban, hogy egy európai, teljesen függetlenül a konzervatív, avagy a liberális nézőponttól, egy ilyen kultúra valódi mélységeivel nem tud azonosulni. Meddig terjed az egyébként szép és megkapó liberális pluralizmus-hit határa? Valóban minden érték egyenlő, s a kultúrák és erkölcsi hagyományok együttélése minden további nélkül megvalósítható? És mi van akkor, ha bizonyos erkölcsi hagyományok egész egyszerűen összeegyeztethetetlenek és kizárják egymást?
Szerintem ez ma a legnagyobb elvi kihívás, amely előtt Európa áll. De miután Európát nagyban uralja a kulturális és vallási pluralizmusba vetett liberális hit, az a meggyőződés, hogy nincs semmiféle olyan érték, erkölcsi hagyomány, életfelfogás, amely valamely végső érv alapján a többi fölé helyezhető, nagy a zavar, hiszen ki kell derülnie, hogy a toleranciának igenis vannak határai. Ez viszont aláássa az értéksemlegességbe, a pluralizmusba, a multikultúrába vetett hit elvi alapjait. (...)
Ez a liberalizmus mai csapdája. Talán ki kellene mondani, hogy multikultúra ide vagy oda, bizonyos erkölcsi hagyományokból mi nem kérünk. Nem igaz az értékek egyenlősége, mint ahogyan nem igaz az sem, hogy Európa számára nincs olyan tájékozódási pont, amelynek alapján különbséget lehet tenni erkölcsi hagyományok között.”