A politika toleranciája

Ma is még Helmut Schmidt német ex-kancellár lehetne az európai politikai elit még elő példaképe. Ő valóban nagy államférfi volt és az is maradt. Talán ez lehetett, volt az egyik oka annak, hogy viszonylag rövid ideig működhetett a hatalomban. Mert a hatalom már csak ilyen. Helmut Schmidt túlságosan föléje nőtt környezetének. Mert a politikai hatalom világában gyakran elviselhetetlen az alapjaiban eleve tántoríthatatlan ethosz. Genscher és Kohl összemutyiztak, és Schmidtnek mennie kellett, mint annak idején Periklésznek és követőinek. Szerencsére Németországban maradt, maradhatott a tisztességes visszavonultságban. És az országban is maradhatott a demokrácia. Maradhattak a demokratikusnak mondott politikai játékszabályok. De a valódi hős, az államférfi kilépett a politikából. Civilizáltan, huszadik század végi, békés módon.

Ilyen a világ. Jimmy Carter az értelmiségi, sem ismételhetett az elnöki székben, ellentétben a nála műveletlenebb George W. Bush és klánja a veszélyes politikai kalandorságával és gyermekdednek nem mondható hatalmi játékaik ellenére. A Bush-lobby hosszú ideig meghatározhatta az USA és a világ politikájának, szózatainak hiteltelenségét, ma már hihetetlenségét.

Kár volt érte, olykor téves előítéletei ellenére is – kár. Mármint Helmut Schmidt rövidre szabódott uralkodásáért. A szociáldemokrata politizálásnak az európai stílusa sínylette meg egy nagy személyiség elvesztését. A Putyin mellényzsebéből kikukucskáló Schröder és egykori kereszténydemokrata elődje Helmut Schmidt között a különbség az európai szociáldemokrácia tragikus paradoxonja.

Egy TV-interjúban a riporter rákérdezett a volt kancellárnak a valláshoz való viszonyára. Magánügy, válaszolta kurtán Helmut Schmidt. Továbbiak folyamán sok fontos más kérdés merült még fel, de a szenzációt kereső riporter ismét visszatért a témához, most már konkretizálva személyére szabva a kérdést, hogy valóban milyen az ex-kancellár egyéni viszonya a saját vallásához. 

A kurta válasz ismét: Magánügy! Nem volt hajlandó sem az elutasító dölyf sem a fundamentalizmus publicisztikai szenzációit erősíteni.

Szívleljük meg ezt a választ, magatartást, életfilozófiát és példamutatást, amit az agg Helmut Schmidt testál ránk, európaiakra.

Magánügy volna a vallás? Jó is lenne, ha valóban így lenne. Csökkentené az ütközési felületeket a társadalomban. 

Mert minél elvontabb egy csoport ideológiája, annál dogmatikusabb, annál kevésbé toleráns kifelé. Türelmetlen a saját tagságával szemben és még inkább a csoporton kívüliekkel szemben. Valamennyi felekezet természetszerűleg kizárólagos. Magában hordozza eredendő fundamentalizmusa csíráit. A közös hit, amelyet a csoport magáénak vall, a hívők szerint az egyetlen helyesnek vélt megközelítése a virtuális hatalomnak, magának a megfoghatatlan Istennek. 

Erre van vallás. Hozzátartozik az emberi kultúrához. Az európai kultúra elképzelhetetlen a görög, római, zsidó és keresztény alapok nélkül, vallások, mitológiák nélkül. Ezek az összefonódó, ma már szorosan összetartozó alapok nem magánügy. A támadó iszlám árnyékában Európa közös ügye.

Viszont, a különböző felekezetek, még ha ma zömmel az ökumené jegyében szolidaritást is hirdetnek egymással szemben, útjuk az üdvözüléshez egymástól eltérő, egymást tagadó felfogásban fogalmazódik meg. 

Megannyi veszély. A már emlegetett fundamentalizmuson túl a veszélyes szempontok tobzódása is. Akár egy „i” betű. A homousion és a homoiusion vitáját követő vérengzések, ahogyan Madách megidézte nekünk. Azonban, „…mivel igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk” - figyelmeztet máig érvényesen Kosztolányi. Ezért jobb, ha magánügy a vallás.

Jó tehát, ha magánügy a vallás, ellentétben közös gyökereinkkel, a kultúrával. Az ideológiai párbeszéd helyett jöjjön inkább a dialógusok tömege a szellemi szférával, az emberek tudat alattijával.

A magánügyi állapotot, a benne élő toleranciát nem ártana valahogyan biztosítani. Most, amikor az iszlám is megtelepedett Európában. 

Néhány évtized múlva a franciaországi újszülötteknek több mint a fele muszlim lesz. Bulvárlapok riasztgatnak azzal, hogy Európa jelentős országai már a század végére iszlám köztársaságokká alakulhatnak. 

És bevezethetik a sariját. És jaj nekünk.

Amennyire szép ötlet a liberálisan nyitott társadalom európai modellje, legalább annyira kivitelezhetetlennek is tűnik. A multi-kulti, a multikulturális magatartást és célokat becézik így büszkén a fiatal nyugat-európai értelmiségiek, nem működik igazán. Különös eredménye ennek a folyamatnak az is, hogy pl. a berlini törökök első nemzedéke szinte egyáltalán nem tudott németül, a második nemzedék megtanult, mert be akart illeszkedni, e második nemzedék színe javából a német nyelvet tökéletesen bíró értelmiségiek emelkedtek ki, viszont a harmadik nemzedék egy jelentős része a radikális mozgalmak tagja, az iszlám „hagyományokra” hivatkozva, már tudatosan nem tanult meg németül. Pedig ők már harmadik generációs, született berliniek!

Tolerálható ez?

Egyáltalán milyen minőségei vannak a toleranciának? Lehet, hogy a nyelv elvesztése automatikusan a kisebbség elhatárolódását vonja maga után, a többséggel szemben? Senki se örül a saját fajtája asszimilálódásának; nyelvének, identitása alapjainak eltűnését ép ésszel nem ünnepelheti, függetlenül attól, hogy egy történelmi vagy egy bevándorolt kisebbségről van szó. Németországban nincs török tanítási nyelvű általános iskola, holott Berlinben már vannak iskolák, amelyekben 80-90%-osra tehető a török tanulók részaránya. 

Talán a bürokrata logika szerint azért, mert ők már a harmadik generációs, vagyis született berliniek. Tehát nincs szükségük az általánostól eltérő iskolarendszerre. Nagy hiba, hogy így az egyetlen hely, ahol ezek a gyerekek törökként még valakik lehetnek, azok a mecsetek. Egyrészt így erősödik a fundamentális gondolkodási mód, míg a másik oldalon egy új Reconquista vágya.

Ami pedig a tökéletes német nyelvtudást illeti, ez is relatív. Sok német pedagógus és más szakember szerint kialakult egy lakótelepi szleng, törökös/arabos hangsúlyozással beszélt német. Ezt a „nyelvet” beszéli az alsó réteg német lakossága is. Szűk szókinccsel, és erre a rétegre tipikus nyelvtani hibákkal, tehát a computer- generációnak ez a rétege eleve nem beszél jól németül. Még a német származásúak sem. A senkik világában szókinccsel úgyse tudsz pontot szerezni. 

Európa polgársága mintha nem döntötte volna még el, mi legyen a vendégmunkások utódaival. Hazatérni szemmel láthatólag nem akarnak. Nagy kérdés, hogy milyen legyen az európai tolerancia az európai és nem európai kisebbségekkel szemben.

És fordítva mit tolerálnának a muszlimok?

Bár a toleranciát eleve nem lehet paritásos alapon megvalósítani, mégis el kellene gondolkodni azon, hogy míg Európában mecsetek százai épültek, addig vannak muszlim országok, ahová a Biblia bevitele mondjuk csak egy példányban is, akár a személyi poggyászban, börtönbüntetést vonhat maga után.

Elképzelhető egy párbeszéd az emberi jogok, és ami szemünkben kegyetlen iszlámtörvénykezés, a sarija elszánt képviselői között?

A tolerancia akkor működik, ha párbeszéddé, békés dialógussá nemesül. És a dialógus nem csak szavak mondatok csere-beréje, hanem építkezés is. Az egyoldalú tolerancia, az alamizsna osztogatására emlékeztet, elferdítvén mindkét oldal magatartását, belső mérlegeléseit. A nagyképű adakozó és az álnok elfogadó, szembefordulása alakul ki az együttműködés helyett, mely mindkét oldalon a semmire el nem kötelező hamis életformát teremti meg. Ráadásul roppant eltolódás, elszakadás, társadalmi eltávolodás alakul ki ebben az attitűdben. A tolerancia szolgáltatója messze felette áll partnerének, a tolerancia elfogadójára a viszontszolgáltatásra nem kényszerülő magatartása és világképe a jellemző. Az egyoldalúságban a nagyképűség uralkodik, a felső, adakozó szint képviselői úgy érezhetik, ők megtettek mindent és a sikertelenség frusztráló hatását a túloldalra, a célcsoportra vetítik ki. A tolerancia nem lehet meg az egyensúlyozódás igénye nélkül.

Az sem véletlen, hogy a tolerancia kezdeményezői között túlsúlyba került a kékharisnyákra emlékeztető utópikus magatartás, a valóság lelkes optimizmussal való csalárd helyettesítése.

A tolerancia célcsoportjainak többsége, és itt nem pusztán az iszlámról van szó, általában nagyobb biológiai erővel, szaporulattal, rendelkezik, mint a tolerancia kezdeményezői. Belátható időn belül, mindenképpen többségbe kerülnek ezek a ráadásul szociálisan is leszakadó rétegek. Majd a demokrácia szabályai szerint a nem is oly távoli jövőben a ők dönthetik el a társadalmi miheztartás érvényes szabályait. Ezen valószínűleg az sem segít, hogy több nyugati országban szigorították az állampolgárságok megszerzésének feltételeit.

Beszélhetünk-e majd toleranciáról néhány évtized múlva Európában, a földindulás erejével megforduló kocka, a sorsdöntő helyzetet előrejelző statisztikai adatok nyomán?