A szerb-magyar zöldhatáron mindenki fizetős

„Ülök egy fának dőlve, és próbálom összegezni, mekkora szarba keveredtem. Nagyjából összeállt a kép. Van a legidősebb szakállas arab – harmincöt körül lehet - , ő vezető, és van négy fiatalabb figyelő srác. Huszonévesek. Ők azok, akik a csoport előtt jártak, vagy ha kellett, vezették azt. Telefonon tartották a kapcsolatot. Mindegyiknél kés volt. Gondolom az autoritás manifesztálódott ebben. A főnöknél volt egy olyan behajtható kézifűrész is.

Amikor hét körül lemegy a nap, ezek öten imádkoznak. Kéz-, arc-, láb-mosás, szájöblögetés, ima.

Mindenki más csendben figyel.

Közben megjön még két másik csoport is. Kevesebben vannak, mint mi. Aztán valahonnan megérkezik egy kigyúrt kopasz fazon. Az a nyolcból ismert forma. Térd alatt véget érő gatya, fekete Adidas mez. A három csoport vezetőjével félrevonulnak. Minden vezetőnek a kezében egy papírdarab. Körbeülnek, távolabb az emberektől. Néhány perc után ideges telefonálgatás kezdődik, aztán újra tárgyalás. A kopasz is arabul beszél.

Ezen a ponton elkezdek menekülőútvonalat keresni. Fogok egy üres palackot, és jelzem Nononak, hogy lemegyek a folyóhoz vízért. Gondolom, ha gáz van, átúszom a Tiszát. Oda csak nem jönnek utánam. (...)

Aztán szépen csendben kezd besötétedni. A szakállas int, indulunk. Gyorsan összekapja magát mindenki, és elindulunk észak felé a folyó mellett. Aztán a vezetők mutatják, hogy hol kell kimenni az erdőből. Még mindig a töltés jobb oldalán, de már kinn az erdőből, elkezdik hajtani az embereket. Futás, futás, mutatják. Vagy kétszáz métert futunk.

Férfiak húzzák az asszonyokat maguk mögött, gyerekek ölben. Aztán a gát tetején lévő figyelők jeleznek, mindenki fel a gátra. Futva. Már indulnék le a másik oldalon, amikor az egyik figyelő odajön.

– Hungary, go! – és mutat Szeged felé a töltésen. Ott maradok állva, miközben a másik két csapat is elfut mellettem, a kukoricás és a napraforgó tábla között egy, a gáttal párhuzamosan futó földúton indulnak ők is Gyálarét felé.

Néhány perc múlva teljesen besötétedik. Bekapcsolom a telefont, hogy nagyjából tudjam, hova kell mennem. Gyálarét egy kilométer. Már égnek az utcai lámpák. Aztán jön egy autó, reflektora már messziről látszik. Vagy húsz méterre előttem megáll, megfordul, és elindul a vissza. Egy fehér Lada Niva. A franc se érti ezt.

Néhány perc múlva újra feltűnik a reflektor a távolban. Ekkor lemegyek a gát mellé. Közel a kukoricáshoz. Ha ugyanazok jönnének vissza, akkor biztos nem baráti a szandék. Kicsit kezdek paranoiás lenni. A gát legaljából látom, hogy egy rendőrautó hajt el mellettem. Verik a port. Sietnek.

A gyálaréti buszfordulóban ér véget a kaland. Ülök a megállóban, és várom, hogy egy szegedi barátom megérkezzen egy életmentő palack vízzel. A Lada Níva ott áll a megállóval szemben.

Eddig tartott az »Út«, ami összerakta a nagy kép darabkáit, amelyekből olyan részek hiányoztak, amelyeket csak így lehetett megtudni. Shanti.

Szeged, 2015 augusztus 12.”