1989-ben még, 2015-ben már nincs jogállam – miért gyűjtök a „rendszerbontó népszavazásra”?

„Noha többen óvnak attól, hogy a Facebookon vitatkozzam a DK szóvivőjének bejegyzéseivel, megint rákényszerülök. Néhány napja Gréczy a Klubrádióban fejtette ki, hogy miért nem vesz részt a DK a négy népszavazási kérdéshez történő aláírás-gyűjtésben, most pedig a Sztárklikken le is írta érveit. Én viszont a DK alapító tagjaként, korábbi alelnökeként hetek óta ott állok a kitelepülő pultoknál, és gyűjtöm az aláírásokat. A DK tagjainak és támogatóinak joga van ismerni az én megfontolásaimat is. Előbb konkrétan az adott népszavazási kezdeményezés szempontjából vizsgálom a kérdést, majd általában a demokratikus oldal politizálása szempontjából.

Nem vagyok híve annak, hogy demokráciában a választott kormánytöbbség döntéseit az ellenzék népszavazással lékelje meg. Elítéltem a Fidesz erre irányuló népszavazási kezdeményezéseit 1997-ben is (termőföld) és 2007-8-ban is (vizitdíj, tandíj, ápolási díj). Pedig 1989-ben még lelkesen támogattam az SZDSZ négy igenes népszavazását. Miért gondoltam mást 1997-ben és 2007-8-ban, mint 1989-ben, és miért gondolok ma megint mást? Egyszerűen azért, mert 1997-ben és 2007-8-ban demokratikus jogállam volt Magyarországon, 1989-ben még nem volt az, 2015-ben már nincs az. Demokratikus körülmények között – sokak nézetétől eltérően – nem tartom helyénvalónak, hogy ellenzéki párt az emberek elégedetlenségét meglovagolva aláírás-gyűjtéssel és népszavazással kényszerítse ki a legitim kormánytöbbség döntésének megváltoztatását. Akkor is elleneztem az ilyesmit, amikor korábbi pártom, az SZDSZ ellenzékben volt, akár az MSZP próbálkozott, akár maga az SZDSZ kacérkodott ilyesmivel. Így ugyanis – sokan megértették ezt a vizitdíjas népszavazás okán – nem lehet felelős módon, szükség esetén népszerűtlen intézkedéseket is vállalva kormányozni.

Most viszont más a helyzet, most nagyjából felszámolták a demokratikus hatalommegosztást. Ilyenkor mérlegelhetők olyan eszközök is, amelyekhez demokratikus keretek között nem helyes folyamodni. Mind a DK, mind az MSZP –amelynek politikusai persze egészen mást gondolnak a népszavazásról, mint én – benyújtott egy-egy népszavazási kérdést a vasárnapi zárva tartásról a Nemzeti Választási Bizottságnak, vállalva, hogy a mai szabályok talaján lép fel a Fidesszel szemben, és mozgósítja híveit. Ez kétségtelenül olyan kérdés, amely többeket mozgósít, mint a »rendszerbontó népszavazás« állva maradt négy kérdése, ezért is utasítják el a hitelesítését minden változatban. Azzal, hogy a DK is benyújtott ilyen kezdeményezést, Gréczy érve, hogy a Fidesz által kialakított szigorú feltételek mellett nem lehet sikeres a népszavazás, tehát nem is helyes kezdeményezni, máris elesik.

Igaz, a március 15-én és később javasolt kérdéseket a fideszes Nemzeti Választási Bizottság valóban »kiherélte«, a Kúriával együtt négyet hagyott meg a huszonnyolcból. A négy kérdés azonban olyan kérdés (én nem mind a huszonnyolcat tartottam olyannak), amelyben világosan megkülönböztethető a demokratikus oldal álláspontja a Fideszétől, és én azonosulni tudok azzal – a Fideszével szemben álló – válasszal, amit a kezdeményezők képviselnek. Gondolom, a DK minden vezetője ugyanezt gondolja erről a négy kérdésről: a tankötelezettség, az idős országgyűlési képviselők egyidejű nyugdíja és tiszteletdíja, a rászoruló gyerekek mindennapi étkezése és a kötelező kamarai tagdíj kérdéséről. Nem kis dolog ez, hiszen például a férfiak negyven szolgálati év utáni nyugdíjba vonulásáról szóló kezdeményezés szerintem és számos demokrata szerint nem támogatható, és néhány évvel ezelőtt az LMP négy kérdésével kapcsolatban is sokunknak voltak fenntartásaink. Ezek a kérdések viszont tartalmilag kifogástalanok.

Nem a legfontosabbak? A tankötelezettségre vonatkozó kérdés a Fidesz-kormányzás egyik legártalmasabb döntését támadja meg, s ebben megegyezik a demokratikus pártok álláspontja. A mozgósító ereje kisebb, de az elvi jelentősége sokkal nagyobb, mint a vasárnapi zárvatartásénak. A másik három kérdés valóban kisebb súlyú, de a maguk módján az önkéntes és nem államilag előírt szerveződés, a rászorulókkal való szolidaritás és a kiváltságok eltörlése demokratikus elveit jelenítik meg. Az aláírásgyűjtés során azt tapasztaltam, hogy sokan értik: a népszavazási kezdeményezés nemcsak a négy kérdésről, hanem az Orbán-rendszerrel való szembeszegülésről is szól. Legtöbben ezért írják alá mind a négy kezdeményezést. A korábbi népszavazások is rendre a mindenkori kormányhoz való viszonyról szóltak (nemcsak Magyarországon), és az ellenzék demokratikus pártjai és szervezetei megpróbálhatják ezt a négyes népszavazást is az Orbán-rendszerről szóló népszavazássá tenni.

»A demokratikus ellenzék - pártok és civilek - nincsenek abban a helyzetben, hogy egy általuk indított vagy felkarolt kezdeményezés megbukjon« – hallom és olvasom. Akkor a választásokig sajtótájékoztatókon és közleményeken kívül ne tegyenek semmit? Merthogy a 2014-es választási vereségsorozat óta nem tettek. Csak olyan akcióik voltak, ha voltak egyáltalán, amelyeket nem lehetett elbukni – de igazából megnyerni sem. Ráadásul a pártok csak külön-külön lépnek fel, egy-egy kormánydöntés után a híradásokban orgonasíp módjára egymás után szólalnak meg, és ezzel a demokratikus oldal gyengeségét, szétaprózottságát demonstrálják. Ez az aláírásgyűjtés a demokratikus oldal sok szervezetének közös akciójává vált. Választások idején a jelöltek körüli huzavona rendkívül megnehezíti az együttműködést, míg egy közös aláírásgyűjtésnél nincs ilyen akadálya az együttműködésnek, a demokratikus pártok és mozgalmak közötti bizalomépítésnek. Aki komolyan gondolja, hogy a demokratikus oldal erőinek egymással összekapaszkodva lehet csak esélye a Fidesz-rendszer megbuktatására, annak feltétlenül élnie kell az aláírásgyűjtés kínálta lehetőséggel.

Hogy eleve kudarcra van ítélve? Ha március 15 előtt megkérdeztek volna a kezdeményezők, hogy előálljanak-e a dologgal, mérlegelni lehetett volna: érdemes-e vállalni a kudarc kockázatát. Miután elindították, miután már folyik az aláírásgyűjtés, a kérdés az: részt veszünk-e, és növeljük-e annak esélyét, hogy összegyűljenek a szükséges aláírások. Már ez is a demokratikus oldal olyan erődemonstrációja lenne, amire 2010 óta nem volt példa. Az lenne az üzenete: a demokratikus oldal, amely képes összefogni, ott van a politikai térben, akár le is győzheti majd a Fideszt. Ha egy jelentős szervezeti erejű párt távol marad a kezdeményezéstől, csökkenti ennek esélyét, maga tesz a kudarcért, és ezzel megerősíti azt az elterjedt véleményt, hogy a demokratikus oldal belátható időn belül labdába sem tud rúgni.

Ha sikerül összegyűjteni az aláírásokat, a Fidesz olyan helyzetbe kerül, hogy ki kell írnia a népszavazást, amelynek sikere kevéssé valószínű, de azért nem teljesen kizárható. Senki sem tudhatja ugyanis, milyen lesz addigra a politikai közhangulat. (Ne felejtsük el, volt, aki előrehozott választás kikényszerítését ígérte körülbelül akkorra.) És ha nem is négymillió, de kétmillió választót sikerül részvételre bírni, az a demokratikus oldal újabb erődemonstrációja lehet. Ezt nehezíti az, aki nem száll be az aláírásgyűjtésbe. Nagy a felelőssége. Ezért gyűjtöm a pultoknál az aláírásokat.”

(via Népszabadság)