Európáról és hosszú, sötét árnyékáról

„A beáramló tömegeknek van saját kultúrájuk, vannak saját vágyaik (amit megrontott a »jólét« cinikus médiaképe) és van saját vallásuk, vallásaik is. És nem értik ezt a relatív értékrendszert sem, amiben »mi« élünk, miszerint: nincsen »jó« és »rossz«. Szerintük van jó és rossz. Nem relativizálnak. Önazonosságuk van.” 

Szolidaritás – a háborúk, a világháborúk, az igazságtalan békeszerződések, a balkáni népirtások, a „közbe nem avatkozás” politikájának traumái az európai ember bűneinek megismerése óta ideológiai, belső-önvédelmi mechanizmusként, egyfajta meg-megújuló szavatosságú árucikként időről időre újratermelődnek Európában. Az apropóra váró, a sértettség lehetőségére azonnal reagáló nyílt idegrendszer (Charlie Hebdo-hisztéria), ami igazolhatja Európa feltételezett eszmei, történelmi tisztaságát. A bűnök fel nem vállalása és a visszataszító törleszkedés. Hárítások és hazugságok. Miszerint kiléptünk a brutális szigorral szabott, gyilkos elvek alapján szerveződő diktatúrák „hosszú, sötét árnyéka” alól.

Ezért is gondolhatjuk azt, hogy az új társadalmi normalitás sugallata gyanúsan és tömegesen humánusnak, az emberi természettel szemben túlzottan elfogadónak tűnik. Célja: a szólásszabadság, a szabadság, a szabadosság életelveinek agresszív kiterjesztése mindenkire és mindenre. A szeretet jegyében.

Az európai történelmet szemlélve van okunk az aggodalomra. Nem az új reformjogokkal van a probléma, mint inkább azzal, ha az állam minta-ideológiaként felvállalja és zászlójára tűzi azokat. Sőt, képmutató módon parancsba adja követését. A hosszú, sötét árnyék alól nem sikerült, mert nem sikerülhet kilépnünk.

*

Létezik egy történelemszemlélet, amely azt állítja, hogy nem létezik társadalmi fejlődés, nem létezik előrelépés és nincsen mozgás, csak egyhangú ismétlődés. Ez a haláltáborok, a rabszolgaság, a népirtások meghaladhatatlan alapélményéből fakadó tapasztalat. A bűn monotóniája. Az ismétlődésből való kilépésre pedig kevés lehetőség van. Hiszen minden javító szándékuk ellenére még a legjobb emberek is bocsátanak ki magukból embertelenséget, és ezt el kell fogadni.

A változások, az emberjogi harcosok, lobbisták sikerei látszólag egységes forradalmi tűzben tartják és egyre kisebb mértékben osztják meg a nyugati világot, a nyugati gyökerekkel rendelkező embert. Ha ez valójában így lenne, ha tényleg a nagy ugrás előtt állnánk, akkor alapvetően, szellemi-egzisztenciális értelemben otthonosabbá, elfogadóbbá kellene válnia társadalmainknak. Lassan, fokozatosan el kellene hagynunk a mindent és mindenkit átható idegenség érzését. Megtisztulnánk, hogy kivesszen mindaz az emberi életet jellemző kegyetlenség, amit Borowski, Camus, Dosztojevszkij és Kafka (és sokan mások) megírtak; vagy amit azok a milliók éltek át, akik az igazságtalanságról hallgatva, tehetetlenségük okán, némán szenvedtek. Idővel eldobhatnánk, elfelejtetnénk, sőt elégethetnénk az „idegenség nagy műveit”, mert többet nem lenne rá szükségünk, csak hátráltatnák a társadalmi fejlődést. Példának okáért Camus következő sorait is: „Mintha ez a nagy harag megtisztított volna a rossztól, megkönnyített volna a reménységtől, s e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, oly testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok. És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadjanak, ha meglátnak.” Vagy Simone Weil gondolatait: „Mindenki gondolhatja magáról, hogy bűnrészes, s gondolnia is kell, hiszen olyan kegyetlen dolgok vannak intézményeinkben és szokásainkban, hogy igazságosan senki sem érezheti felmentve magát a szétterjedt cinkosság vádja alól. Legalább a bűnös közöny vétkét biztosan elkövettük mindannyian.”

Miközben a könyvmáglyák hamvait szétfújná a szél, megszűnnének a „szélsőségek” és sokak megtagadnák önmagukat, hitüket, a közös „jóért”. De sokan lennének még ekkor is, akikben valahol „mélyben guruló súlyos kőgolyóként” megmaradna az idegenség, mint tapasztalat, életelv. Védtelenek maradnánk minden külső hatással szemben, de már nem számítana. Valamiféle őrült haláltáncban „megváltanánk”, felszámolnánk magunkat.

Lehetséges ez? Képesek lennénk erre az áldozatra? Vagy mindez csak zavarba ejtő, cinikus képzelés?

*

A nagy ugrás öncélú és soha be nem teljesülő hazug ábránd csupán, és nem a „mi” Európánk jövője. Ha a szolidaritás és nem a védekezés útját járjuk, befogadjuk az elesetteket, a nyugatból kitaszítottakat, a megfosztottakat, a nem részesedőket, akkor sok, véres és értelmetlen halált is elhordozó türelemre lesz szükségünk, hogy integráljuk őket, hogy végül „megszelídüljenek”, hozzánk „idomuljanak” − ha ez egyáltalán bármilyen formában lehetséges.

Fájdalmas és hosszan gyógyuló sebeket fogunk szerezni egyénileg, állami és nemzeti szinten is, mert ezek a tömegek nincsenek felkészülve a nyugaton fennálló politikai, ideológiai polgárháborúra, a speciálisan ránk jellemző „kasztrendszerre”, elégedetlenségünkre.

Van elég türelmünk? Lenne elég bárkinek is? Mennyit bírnánk feladni abból, ami a miénk?

Képzeljük el, hogy eltöröljük Európából a harmadik világba exportált rabszolgaságot, hogy feladjuk a gátlástalan és nyerészkedő GDP-növekedést, a technokrata igényeinket, biztos kényelmünket, javuló életminőségünket; és beérjük a kevesebbel, talán sokkal kevesebbel, mint gondolnánk, hogy a többségnek is jusson abból, amit „mi” már megszereztünk. Európából bankárok, gyárigazgatók, közalkalmazottak, újságírók, diákok, munkások tömegei indulnak el színtiszta szolidaritásból, fegyverrel kezükben az Iszlám Állam ellen, testvéreikért − most még úgy tűnik, hogy a nyugati világot szórakoztatja az Iszlám Állam vizuálisan, színpadi precizitással stilizált brutalitása és terrorja. Lennének országok és polgárok, akik elsőként magukra vállalnák ezeket a terheket?

Európában, a nyugaton most ezt a türelmet, az önfeladást hazudjuk egymásnak. A valóságot, a kultúránkat megtagadva, mert nem merünk szembesülni életvitelünk, életlehetőségeink másokra kiszabott árával.

Elfojtott bűntudattól, a kisemmizett embertömegek látványától vezérelve ideiglenesen jót teszünk azokkal, akik hozzánk menekülnek (a külső világ szikár kegyetlensége elől), hogy aztán pillanatok alatt elfelejtsük őket, ahogyan elfelejtettünk már oly sokakat. El kell fogadnunk azt is, hogy a „mi” morális lehetőségeink, a dilemmáink a világ távoli pontjain milliókat züllesztenek immoralitásba és döntésképtelenségbe.

*

Realistább elképzelésnek és forgatókönyvnek tűnik az önfelszámolás és a türelem helyett, hogy a szolidaritáshullám kifulladásával újból erőre kapnak az önvédelmi reakciók, a szélsőségek. Már tudni lehet, hogy bizonyos kulturális különbségek nem áthidalhatóak, nem feloldhatóak, nem integrálhatóak, és az ezekre tett erőszakos kísérletek mindig frusztrációt és agressziót váltanak ki a „megérkezőkből” és a „befogadókból”. A bizalom és a türelem hamar elfogy.

A beáramló tömegeknek van saját kultúrájuk, vannak saját vágyaik (amit megrontott a „jólét” cinikus médiaképe) és van saját vallásuk, vallásaik is. És nem értik ezt a relatív értékrendszert sem, amiben „mi” élünk, miszerint: nincsen „jó” és „rossz”. Szerintük van jó és rossz. Nem relativizálnak. Önazonosságuk van.

És nem fogják sokáig tűrni azt sem, hogy a létüket, a jelenlétüket politikai ütőkártyaként használja bármelyik oldal. Ezek a tömegek részesedni akarnak abból, amink van és abból, amink nincsen. Mindkettőt meg fogják kapni. Ne gondoljuk azt, hogy ez fájdalommentes lesz számunkra és számukra. Nem fogunk tudni elrejtőzni előle. Osztozni fogunk. A katasztrófa időzítve van.

Már a szegénység, a nincstelenség, a megalázottság tudatállapotában is rengeteg az öntudatlan romboló, gyilkos erő; és ma pillanatok alatt válnak ezrek, tízezrek, százezrek nincstelenné és megalázottá szerte a világon. A velünk élő nyomorult, éhező tömegek és a beáramlók idegensége azonos, szenvedéseikben nincsen különbség. Igazságtalanság és igazságtalanság − és olykor van, olykor nincsen rá magyarázat. Itt is, ott is. Talán a szenvedésben, az igazságtalanságok elszenvedéseinek formáiban és mértékeiben nincsenek akkora különbségek, mint hinnénk. Mi lesz a közöttünk élő szegényekkel? Feloldhatatlan ellentmondások, ellenérdekek ezek.

*

Maradjunk következetesek. Vagy tömeges lázadások, polgárháborúk, éhséglázadások várnak ránk − a legalsó rétegekből kiindulva, mert mi lesz, ha az itteni kitaszítottak találkoznak egy újféle nincstelen és idegen réteggel? Vagy újból megtörténik Európa ideáinak lelepleződése és létrejön az új „athéni rabszolgapiac”, ahol a jóléti, hiperdemokráciák, szuperállamok felosztják a beáramlókat saját gazdasági, társadalmi szükségeik szerint? A perem pedig fokozatosan elgettósodik?

A szolidaritásnak – amely Camus szerint az önmagunk megismerésének, „megugrásának” lehetősége – vannak szűken mért emberi és közösségi határai. Az emberek nagyon ritkán tudják elérni a krisztusi normát, a totális áldozatot. Amit leginkább Simone Weil és némely szentek mártírságával, éhhalálával, „öngyilkosságával” példázhatunk. Látszólagos paradoxont előidézve gondoljunk a Közöny „hősére”, Meursault-ra. Ők személyes áldozataik által kiléptek az árnyék alól.

A többség képtelen erre, és ezért nem vethetünk meg senkit, még magunkat sem. A humanizmus különálló, szakrális értelmezése eltűnt, nemkívánatossá vált Európában. Egykor az embert megmérték és megítélték a rajta kívülálló erők, de ítéletének helyét és lehetőségét önmaga fedezte fel. Ma már képtelenek vagyunk valódi áldozatot vállalni. Az életünk mindennél és mindenki életénél többet ér.

Ami ma „van”, az csak a görögök halálos bűne, a hübrisz. Kimondhatjuk: végleg az árnyék alá rekedtünk. Talán még nem késő ébredni, de vajon mennyien vannak közöttünk a hétköznapok Irgalmas Szamaritánusai?