„Elvek, gazdasági ésszerűség? Ugyan már. A Sziriza – amíg lehetett – leplezetlenül pengette a populista húrokat, de vajon nem ugyanazt látjuk Merkeltől, akinek Athén megalázása belpolitikai létszükséglet? S míg Cipraszt odahaza már a kormánykoalíción belül is támadják, addig Merkelnek ott vannak a bajor keresztényszocialisták, akiknek a kancellár megengedő, magyarán gyáva, amikor a német adófizetők vérét szívó görögöknek engedményeket tesz.
Az Európai Uniót a rosszul felépített intézményi rendszeren kívül a belpolitikai haszonszerzés állandó szem előtt tartása teszi gyengévé. A folyamat ráadásul öngerjesztő. Ha egy társadalommal a média, a politikum elhiteti, hogy a görögök jó szóra sem érdemesek, akkor minimum furcsán néznek arra, aki német bankmentésről beszél a hitelek kapcsán. A politikus pedig, követve a társadalmi hangulatot, szajkózza a potenciális voksolók kedvelt szólamait. Mindeközben a híradókban az Európáért aggódó uniós vezetőket hallgatjuk. Miközben ők valójában otthoni támogatottságukért aggódnak a legjobban. Persze olykor egybeesnek a különböző államok szavazóinak érdekei, s ilyenkor még valami jó is kisülhet a brüsszeli döntésekből. Most nem ez a helyzet.
Van egy megállapodás, ami csak a piacok pillanatnyi megnyugtatásáról szól. A Ciprasz-kormány levegőhöz jut addig, amíg eldönti, mikor szorítsa saját fejéhez a pisztolyt. S amikor eldördül a fegyver, csendes, részvétteli taps kíséri majd Berlinben. Aztán jöhet az özönvíz, grexittel vagy anélkül, Oroszország képbe kerülésével, esetleg egyéb váratlan forgatókönyvvel.”