Úgy éreztem magam, mint egy holokausztfilmben

„19 éves egyetemista vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg igen keveset tudok a menekült kérdésről és azt is csak a média által közvetítve.

Pár napja utaztam Debrecenből Szolnokra. A vagon végén, az elkülönített leszállófülkében kb 8-10 velem egyidős fiú utazott a földön ülve. Hirtelen nem értettem, miért megy mindenki át a másik vagonba, és száll le ott, aztán vettem észre, h a srácok valószínűleg bevándorlók. Amint észrevették, h én nem fogom rajtuk átverekedni magam a bőröndömmel, hanem a maradék 3 percet, amíg meg nem áll a vonat Szolnokon ott töltöm, odajött az egyikük (szerintem a legfiatalabb lehetett, olyan 16 körüli). Nem akarok hatásvadász, érzelmes leírásokba bonyolódni, a lényeg, h egy ember akkor néz így ki kb, amikor gyászol és 2 hete nem aludt és nem evett. Elővette a papírjait: egy jegy Debrecenből Kőbánya-Kispestig, egy rendőrségi végzés, letartóztatási papírok stb, mind magyarul, nem volt időm elolvasni őket rendesen. Kérte, h segítsek, senki nem segít nekik, nem érti, h a magyarok miért viselkednek így velük, senki nem segít rajtuk. Mondtam, h bármiben, ha tudok segítek, mit szeretne. És csak a papírjait mutogatta újra, meg, h ők Németországba akartak menni. A többiek aztán elkezdték csitítani, h »hagyjad, nem fog segíteni«. Mire bármire is tudtam volna reagálni, h a rendőrségi végzéssel nem tudok mit csinálni, megérkeztünk Szolnokra. Megjött a kalauz (és nem igazán értem miféle posztból adódóan) mindannyiukat kb lerugdosta és taszigálta a vonatról gyönyörű magyar mondatok és káromkodások kíséretében, hogy engedjék leszállni az utasokat. Csak én szálltam le ott. És én akkor már rég lenn voltam, a fiúk segítettek leszállni a bőrönddel, de mindegy.

Eddig csak a lelkes kommentelő szintjén vettem részt ebben az egészben. Nem akarok semmit eltúlozni, a saját szubjektív benyomásomat és érzéseimet fogom leírni. Úgy érzetem magam, mint egy holokauszt filmben. Ahol valakik kisebbségben vannak, ahol az emberek megvetnek egy csoportot, ahol »legálisan« meg lehet alázni, bántalmazni lehet embereket, mert senki nem fog szólni, senki nem fog semmit se csinálni, sőt (nagyon remélem, hogy nem a többség) de jó pár ember még elismerő mosollyal az arcán bólogatni is fog hozzá, ahol a kireszketett csoportnak fogalma sincs, hogy éppen mi történik velük, és úgy hajtják le őket a vonatról, ahogy teheneket szokás és mindenki úgy gondolja, hogy nem az ő dolga, h segítsen. Ahogy elment a vonat, vissza akartam szállni, csinálni akartam valamit, egyszerűen bűnösnek éreztem magam abban, ahogy ezekkel a fiúkkal viselkednek. Elmeséltem azóta több ismerősömnek is az esetet. És (biztos azért mert magyar a fő szakom) de mindenki magyarázkodása és hárítása, csak ugyanazt a mondatot idézte fel bennem a Sorstalanság legvégéből, h »de hát mit tehettünk volna?«. pff. nyilván semmit.

Ezzel a poszttal nem tervezem megváltani a világot. Holnap bemegyek az utolsó vizsgámra és utána megnézem, hogy az internetes prédikálás helyett, hogyan tudok tényleg tenni is valamit.

És mielőtt, rászállnának a hasonlatomra. Tudom, hogy a menekültek illegálisan lépték át a határt, ami »bűncselekmény«, és hogy ezer ponton nem stimmel ez a párhuzam, ezért írtam le azt a pontot, ahol igen. Ezzel tudtam a legjobban kifejezni azt, hogy akkor, hogy éreztem magam és hogy azóta mi játszódott le bennem. Továbbra sem vagyok a menekült kérdés szakértője. Viszont, ami a vonaton történt (és valószínűnek tartom, hogy nem egyszeri esetről van szó) elfogadhatatlannak és emberhez nem méltónak tartom.”