„– Jók a hazai makromutatók, de mikroszinten nem érzékelhető a javulás. Hogyan oldható ez?
– A lakosság érzetének megítéléséhez a hosszú távból kell kiindulni: most a 2006-os GDP-szintet értük el. Az összteljesítmény terén tehát nem állunk előrébb. A környezetünkben ugyanakkor több olyan államot is láthatunk, ahol jelentős előrelépés történt. Ilyen például Lengyelország, Románia és Ausztria, a szlovákok pedig fenntartották az előnyüket. Fontos tényező, hogy nálunk a társadalmi egyenlőtlenségek enyhén, de nagyon látványosan nőttek. Ennek egy része a politikai elit működéséhez köthető, ez a közbeszédben napi szinten szerepel. A jövedelmi különbségek növekedése nálunk azt jelenti, hogy a felső öt százaléknak több, az alsó negyven százaléknak kevesebb jut. A hivalkodó fogyasztás, a rongyrázás miatt rosszabb a közérzet. (…)
– Mekkora az esélye, hogy a józan észhez vissza lehessen térni ebben a kérdésben?
– A társadalmak általában nem tanulnak, ám egyes emberek, illetve társadalmi csoportok igen. Ha tartós a gazdasági növekedés, abból jut az alsó negyven százaléknak is. A stiláris normákat pedig mindig a felső egy–öt százalék alakítja ki, amelynek óriási a jelentősége, de mindig lehet rajta változtatni. Olyan magatartásformát lehetne példaként állítani, amelyben a közcélú adakozásnak fontos szerep jut. Ez működött korábban Magyarországon, nem kell kitalálni, csak újjá kell éleszteni.
– Az oktatás és az egészségügy a felső egy százalék értékrendjében mintha hátrébb sorolódott volna, és más célok kerültek előtérbe. Erről miként vélekedik?
– Az oktatás megtérülése a világon nálunk az egyik legmagasabb, ezért baj, hogy nincs értéke. Még mindig tapasztalható az a hozzáállás, hogy a felsőoktatás luxuscikk, tehát innen elvileg ki lehet vonni forrásokat. Ez szembemegy a világ trendjével. Ha aggódnak a társadalom szétszakadása miatt, többet kellene erre a célra költeni. Ami az egészségügyet illeti: az országban vajon mennyire kell romlania az egészségügyi állapotoknak ahhoz, hogy ezt felismerjék?”