„Aki látott már ilyen felzárkóztató osztályt, illetve iskolai részleget, az tapasztalhatta, mennyire egyszerű dolgokról van szó. Megtanuljuk például a különböző köszönési formákat, megtanuljuk befűzni a cipőnket, megtanulunk villával enni, és megtanulunk hallgatni, ha a felnőttek, például a tanítók beszélnek…
Apróságok? Persze, de aztán jönnek szép sorban az ezeknél is fontosabb dolgok! Például a szabályok, az »enyém és a tied« tisztelete, és így tovább. De létezik egy olyan szociokulturális dimenzió is, amelyben a családok nem tudják átadni ezt a tudást a gyerekeiknek, mert ők sem rendelkeznek vele. Egy másik hagyományrendszer, egy másik kultúra törvényei szerint élnek. Ez nem jobb és nem rosszabb a többségi társadalom kultúrájánál, de mindenképpen más. Többek között feltétlen szabadságszeretet és nagyfokú spontaneitás jellemzi. Például ezt a szabadságszeretetet és a spontaneitásra való hajlamot is valahogy csendesítenie, »normalizálnia« kell az iskolának ahhoz, hogy saját közösségébe tudjon majd illeszteni egy addig jobbára szertelenségben élő gyereket. A felzárkóztatás nem könnyű feladat. Ha a tanulók tizenöt százaléka felzárkóztatásra szorul egy »vegyes« osztályban, ott elég nehéz már a klasszikus értelemben vett tananyaggal foglalkozni. Ez visszaveti azokat, akik – számos roma is van közöttük mindenütt – gyorsabban, illetve rendes tempóban haladnának.
Magától értetődik, hogy az iskola megoldást keres ilyenkor, ahogy tette ezt a Huszár-telepi intézmény is. Nincs túl sok recept és lehetőség. (Bizonyos, időnként felbukkanó fantazmagóriákkal, például az egy diák, egy tanító ötletével nincs mit kezdeni.) Az erőszakos integráció pedig riasztó jelenségeket produkált már eddig is, a túlkoros bandák iskolai hatalmaskodásait, pedagógusok elleni támadásokat, tíz hasznos percre zsugorodott tanórákat. Ha ilyen megközelítésben nézzük, egy felzárkóztató osztály és a felzárkóztatást követő integráció sokkal hasznosabb, s minden tekintetben eredményesebb dolog, mint a jogvédők doktriner »egyenlősdije«.”