„Aki látott már ilyen felzárkóztató osztályt, illetve iskolai részleget, az tapasztalhatta, mennyire egyszerű dolgokról van szó. Megtanuljuk például a különböző köszönési formákat, megtanuljuk befűzni a cipőnket, megtanulunk villával enni, és megtanulunk hallgatni, ha a felnőttek, például a tanítók beszélnek…
Apróságok? Persze, de aztán jönnek szép sorban az ezeknél is fontosabb dolgok! Például a szabályok, az »enyém és a tied« tisztelete, és így tovább. De létezik egy olyan szociokulturális dimenzió is, amelyben a családok nem tudják átadni ezt a tudást a gyerekeiknek, mert ők sem rendelkeznek vele. Egy másik hagyományrendszer, egy másik kultúra törvényei szerint élnek. Ez nem jobb és nem rosszabb a többségi társadalom kultúrájánál, de mindenképpen más. Többek között feltétlen szabadságszeretet és nagyfokú spontaneitás jellemzi. Például ezt a szabadságszeretetet és a spontaneitásra való hajlamot is valahogy csendesítenie, »normalizálnia« kell az iskolának ahhoz, hogy saját közösségébe tudjon majd illeszteni egy addig jobbára szertelenségben élő gyereket. A felzárkóztatás nem könnyű feladat. Ha a tanulók tizenöt százaléka felzárkóztatásra szorul egy »vegyes« osztályban, ott elég nehéz már a klasszikus értelemben vett tananyaggal foglalkozni. Ez visszaveti azokat, akik – számos roma is van közöttük mindenütt – gyorsabban, illetve rendes tempóban haladnának.