„Nem vagyok buzeráns” – jelentette ki Kocsis Máté férfias szóhasználattal Ungár Klárának a közéletbe minimum inkorrekt, személyeskedő módon bedobott megjegyzéseire. Férfiasság – ezt a címet adta G. Fodor Gábor az első emberről szóló lírai költeményének, melyben ezt a cövekként álló, ágaskodó ambíciót a Nyugat rejtett erőforrásának nevezi. Bátorság, kiállás, határozottság, döntéshez szükséges erő – röviden így foglalhatjuk össze, hogy mit is gondol GFG férfiasságnak. Orbán Viktor is úton-útfélen igyekszik használni a szót, úgy tűnik a fenti értelemben. „Most kell férfiasnak lenni, mert tíz év múlva nem fogunk ráismerni az országra”– mondta például a bevándorlással kapcsolatban. Itt egy másik is: „Álljon ki, legyen férfi, és vállalja, amit állít" – üzenete André Goodfriendnek a kitiltási ügy hajrájában. Legyen határozott, legyen bátor, legyen – férfi.
Nem vagyok elégedett a férfiasság fenti definíciójával. Dohszagú, megfáradt, üres definíció ez. Talán a nők nem határozottak? Nem bátrak? Nem állnak ki magukért? Nincs meg bennük a döntéshez szükséges erő? Ha saját tapasztalataim alapján kellene ítélnem, akkor a fenti definíciókra manapság nyugodtan aggathatnánk a „nőiesség” szót is. De ha nem a fenti erények kell keresnünk a férfiasságot, akkor hol? Mitől férfi a férfi, ha manapság a fent sorolt erények nem privilégiumai többé? (És nem csak többé: hiszen a történelemben rengeteg olyan női szereplővel találkozhatunk, aki felmutatta a fenti erényeket.)
Megvallom, hogy nem sok tippem van. Ami jelenleg biztosnak tűnik, hogy biológiailag a két nem markánsan különbözik: nem tart ott az orvostudomány, hogy egy férfi hordja ki a gyereket. Ez egy olyan határ, amin eddig nem lehetett túllépnie azoknak sem, akik férfi testben nőnek, vagy éppen női testben férfinak érzik magukat. Sokan bizonyára az isteni tervezésnek, a Teremtés rendjének tekintik ezt – én leginkább biológiai/evolúciós esetlegességnek. Ennyiben körül tudom határolni a férfiasságot/nőiességet – nem kizárva, hogy férfi/női testben is meglehet a vágy, az ösztön az eddig elérhetetlen akarására.
Ezen túl azonban évtizedek óta bizonytalan a terep. Nem csörtetünk többé csatába nehéz páncélokban, a férfiak fizikai erőfölénye az atombombák, drónok és lézerágyúk korában ebben az ősi formájában felesleges többé. A modern társadalmakban nem kell fizikailag megvédeni a családot, a birtokot, ezeket a funkciókat ellátja az állam – egyre több nőnemű rendőrrel és katonával. A politika, a tudomány és az üzlet sem a férfiak játszótere többé – véletlenül kiderült, hogy a nőknek is nagyszerű meglátásaik vannak ezeken a területeken. Ráadásul a család fenntartásában anyagilag is egyenlő részt tudnak vállalni a nők – miközben határozottan, kitartóan, döntéshez szükséges erővel még a gyereknevelés oroszlánrészét is vállalják. Kik vagyunk mi ilyen csodás lények mellett?
Régóta gondolkodom ezen, de nem jutok el a pontos definícióig – mármint a biológiain kívül, ami ráadásul a férfiak esetében negatív: nem tudunk szülni. És közben azt érezhetjük, hogy nincs is ránk annyira szükség (lásd fent). Olyan, mintha egy évszázada zavarban lennénk, keresnénk a kiutat; miközben sokan úgy élik meg az egészet, mint egy háborút: mintha a különböző gender-tudományok művelői, a moderált és radikális feministák, na meg persze a„meleglobbi” folyamatosan tűz alatt tartaná megtépázott bástyáinkat, mintha mi lennénk a kisebbség, mintha a mi jogaink lennének veszélyben.