Ünnep is lehetne a mai nap

„Talán szentségtörésnek hat, de mégis úgy vélem, ünnep is lehetne a mai nap. Mert lehet-e szebb dolog egy olyan széles közösség, mint a nemzet életében, mint mikor az összetartozás érzését hangsúlyozzuk? Fontos-e, hogy ne Trianon-emléknapról, hanem a nemzeti összetartozás szükségességéről beszéljünk? A Trianon-emléknap megközelítés csak újból és újból mélabúba ejt, az összetartozásra való fókuszálás viszont reményt adhat és a felemelkedés esélyét nyújthatja. De mégsem nyújtja. Nem volt ez feltétlenül mindig így; emlékszem, amikor tízéves koromban a mezőtúri színházterem zsúfolásig megtelt annak okán, hogy egy nagyváradi színművész Ady-estet tartott. Huszonöt év távlatából mindez valószínűtlenül távoli és reménytelenül megismételhetetlen. Mielőtt bárki azt várná, hogy elősorolom az elmúlt évek vétkeit, azt javaslom, ássunk mélyebbre, mert nem most kezdődött a baj. Igen, a magyar nemzet határon belüli és kívüli részei nagyon távol vannak egymástól, s az egységes magyar nemzet képzete, bármennyire szeretnénk is, hogy ne így legyen, egyre inkább képzeletünk terméke, nem pedig élő valóság.

Mielőtt felhorgadnának az olvasók, azt tanácsolom, ugorjunk vissza nyolcvan évet az időben, és nézzük meg, mit mondott minderről a honi szellem történetének két egymással is hevesen perlekedő óriása. Szekfű Gyula 1934-ben úgy vélte, »az itthoni közvélemény lassanként elmaradt a határon túli fejleményektől, s ma már alig van tudomása arról, mennyire más gondolati formák élnek a leszakadt magyarságban, amelyek a kölcsönös megértést mindinkább nehezítik«. Ugyanebben az esztendőben Németh László is megfogalmazta ítéletét: »Mit kellett volna a magyarságnak tennie Trianon után? Megerősödnie itt benn, s tartania magát odakünn. Itt megoldani, ami megoldandó, ott fenntartani, ami fenntartható. Mi épp ezzel a két kérdéssel nem törődünk. A szükséges belső reformok elmaradtak; az elszakított magyarság erkölcsi, anyagi, külpolitikai támogatást nem kapott tőlünk.«”