„Mit éreznél, ha Magyarországon lenne háború, ha egy pszichopata sorozatgyilkos osztag járná az országot, amely csapatosan erőszakol meg asszonyokat, majd árulja őket, lefejezi, élve darabol össze gyermekeket, csonkít-kínoz minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon embereket, a te családodat, gyermekeidet, és mikor próbálsz menekülni, gyakran a hátadon cipelve a nagyanyádat, aki már alig tud járni, és végre, a hegyeken, tengeren át elérsz egy olyan országot, ahol nincsenek aknák és nincs gyilkosság, ahol megkönnyebbülten fellélegzel, mert azt hiszed, emberek közé kerültél, de azok visszaküldenek a borzalomba, háborúba.
Mert 1. Nincs útleveled. Igen, miután lebombázták a házad, s meggyilkolták a családod, nem volt idő csomagolni, és az útlevelet keresgélni a romok és holttestek közt. 2. Elveszed a munkát a helyiektől. Hogyan? Nem beszéled a nyelvet, nincs munkaengedélyed, csak a puszta életed. És ha kapsz is munkát, feketén, vagyis minimális fizetéssel, az csak annyira elég, hogy esetleg ne halj éhen. És ha valaki téged választ munkásnak egy helyivel szemben – ami igencsak valószínűtlen –, az neked az életet jelenti, a másik embernek meg annyit, hogy tovább keresgél. 3. Más a bőröd színe, a kultúrád és nyelved, mint az övék.