„A hatalom oszthatatlanságának elmélete szerint a népszuverenitás megtestesítője az Országgyűlés. Az elméletet vallók nem fogadják el az Alkotmánybíróság létét, aktivistaként értelmezik megnyilvánulásait. Ma is léteznek ilyen kritikai álláspontok? Mennyiben nyilvánult meg ez a 2010-es alkotmányozás idején az Alkotmánybírósággal szemben?
Az Alkotmánybíróságon belül is van ilyen álláspont, amely inkább 2012 után rajzolódott ki. Ez abban fogalmazódik meg, hogy a szuverén Országgyűlés, a többségi demokráciát megtestesítő törvényhozó hatalom nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon az Alkotmánybíróság és az Országgyűlés viszonyában. Egyszerűbben fogalmazva: 15 ember nem lehet szuverén, így a szuverén hatalom figyelembevételével kell alkotmánybíráskodni. Ez együttműködést jelent az alkotmányos szervek között, amit különbözőképpen lehet értelmezni. Az együttműködés kaphat olyan értelmezést is, hogy a testület önmérsékletet tanúsít a törvényhozó hatalom javára. Álláspontom szerint a többségi demokrácia nem jogállami kategória, az alkotmányos többség jelenti a jogállami kategória tartalmát. A csak többségi döntéssel az alkotmányossági szempontok háttérbe szorulhatnak. A szuverén döntést tiszteletben kell tartania mindenkinek, az Alkotmánybíróságnak is. Az Alkotmánybíróságnak azonban alkotmányos felhatalmazása van, hogy a szuverén által megalkotott normákat alkotmányossági szempontból felülvizsgálja. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi az az önmérséklet, ami az Alkotmánybíróságot szükségszerűen kell, hogy motiválja a törvényhozás kontrollja során.
A 2010-es alkotmányozás során a kétharmados, új nevükön sarkalatos törvények száma nem csupán nőtt, de alapvetően más tárgykörökben szabályoznak. Könyvében így fogalmaz: »A kétharmados törvényhozás közjogi rangja, alkotmányos funkciója a napi politika eszközévé silányult…«. Ön szerint mit kell szükségszerűen kétharmados többséggel szabályozni és mit érdemes?